2020. szeptember 25., péntek

"Akármennyit teszek, az sosem lesz elég." | Reakció korábbi írós félelmekre #elégvagy

szeptember 25, 2020 0

Érdekes lesz visszaolvasni, és a jelenlegi gondolataimat hozzáfűzni, az biztos :D



"Ha pályázatra vagy bármilyen nívósabb platformra akarjuk beküldeni az írásainkat, fel kell kötni a gatyát, mert ott bizony minőséget várnak el. És én tudom magamról, hogy sokszor nem ugrom meg ezt a szintet, és ha igen, akkor sem magamtól, hanem millió átírás után, rengeteg kukázás árán, és ehhez segítség kell."

Még jó, hogy elég kitartó vagyok, és mindent meg fogok tenni, hogy a millió és egyedik átírásig eljussak ;)

"ott motoszkál bennem a tudat, hogy egyedül nem vagyok képes semmire. Nem veszem észre a hibáimat, pedig kiszúrják a szemem. Óvodásnak érzem magam, aki mindig a felnőttek (jelen esetben tapasztalt béták, előolvasók) kezét fogja, és nélkülük nem boldogul."

Senkinek nem kell egyedül mennie az úton, és bármikor kérhet segítséget. Attól nem lesz valaki rossz. Különben meg egyedül menni unalmas.

"Elméletben van fogalmam arról, mit szeretnék, de nem tudom megvalósítani. Néha a sokadik átírás után sem. Mintha elefánt lennék a porcelánboltban, és minden eltörne, amihez csak hozzáérek."

Megesik, hogy nem úgy sikerül, ahogy elterveztük. De az a jó benne, hogy bármikor újra lehet kezdeni, és ha szeretem a sztorit, újra is fogom kezdeni.

"Az Aranymosás Irodalmi Magazin honlapján volt egy érdekes feladat: írjuk le, mik az erősségeink és a gyengeségeink saját magunk szerint.

Erősségek:
Ötletek

Kihúzva, mert ha a történetemben nincs történet, akkor az minden, csak nem jó ötlet.
Nyelvi szint

Más mondta, de tuti téved.
Meglepő fordulatok

Csak épp nem hitelesek, és tönkreteszik a dramaturgiát.
Világalkotás

Érdekes, csak logikátlan az egész.
Gyengeségek:
Minden más."


Erre a feladatra emlékszem.

Szerintem amúgy marha jó ötleteim vannak, és az ötlet nem feltétlenül vonatkozik a történetre, lehet az bármi, ami megfog a sztoriban.

A nyelvi szintem nem olyan rossz azért. Persze nem is kiugróan jó, de azért lehet vele boldogulni.

A meglepő fordulatokkal magában nincsen baj, sőt nagyon élvezem írni őket. Csak a megalapozáson kell még dolgozni.

Most épp világot építek fantasy regényhez, és imádom. Meg kell találni a trükkjét, na. Nekem például sokat segít, ha valós alapokra építkezek, és a már meglévő dolgokat formálom át, nem teljesen a nulláról kezdek dolgokat. Nem mondom, hogy kiemelkedő vagyok benne, de szeretem csinálni.

Amúgy az érzelmeket írnám most hozzá a listához.



"nem hazugság, hogy ami rossz, az rossz (...) nem csak az írásaim rosszak, hanem én is, mert én követem el ezeket az írásokban, azaz én vagyok a gondok okozója."


Szerintem igenis hazugság azt mondani, hogy rossz. A rossz relatív. A művészetben főleg. Egy hang lehet hamis, egy fordulat lehet nem megalapozott, de maga a produktum nem ennyiből áll. Vannak erősségei, gyengeségei, de nincs olyan, hogy MINDEN rossz. Én vallásos vagyok, szóval hiszek abban, hogy Isten nem teremt semmit véletlenül, és minden okkal történik. Ennek fényében pedig én is okkal vagyok, és ELÉG VAGYOK.




"Ne gondolj így magadra!

Hogy csináljam?

Szeresd magad!

Azt hogy kell?"


Úgy lehet megváltoztatni a gondolatokat, hogy átértékelünk dolgokat. Ez nem megy csettintésre. Nekem három hónap ágyhoz kötés és kórházba járkálás kellett hozzá, hogy beindítsa ezt a folyamatot. El kell jutni egy pontra, amikor már túl sok a negatív, és bármit megtennél, hogy jobb legyen. Ha elég erősen keressük a megoldást, az idővel jönni fog. Amikor hosszú időt töltesz azzal, hogy felszedd magad a földről, elkezded értékelni, milyen jó is vagy te, és elég leszel saját magad számára.


"Próbálom mondogatni magamnak, hogy egy rossz írás közelebb visz a jó íráshoz, hogy vannak erősségeim, hogy okos vagyok és néha még csinos is, de a fejemben ezek üres szavak."


Ezt a rossz írást felejtsük már el, jó? Mindenkinek könnyebb lesz.


"Okos vagyok.

Igen? És mi van az egyes dolgozatokkal, amiket életed során írtál?

Csinos vagyok.

Ráálltál mostanában a mérlegre? Nem? Félsz, hogy összeszakadna alattad, ugye?

Vannak erősségeim.

Akkor miért nem írtál semmit a fentebbi listán az erősségekhez?

Egy rossz írás közelebb visz a jó íráshoz.

Ha egy írás örökké rossz, abból sosem lesz jó.

Miből gondolom, hogy nem vagyok elég jó?"

Okos vagyok. Minden ember okos a maga módján, ez dolgozat eredményektől független. Mindenki máshogy okos.
Csinos vagyok. Én imádom az outfiteket, amiket összerakok. Az, hogy valaki csinos, nem súlyban mérhető, és még csak nem is külső mércével.
Igen, erősségeim is vannak. Most írtam hozzá a listához.
Már megint ez a rossz írás... Eliza, elég lesz, köszönjük.



"Nem azzal van a baj, hogy tenni kell érte. Azzal, hogy úgy érzem, akármennyit teszek, az sosem lesz elég."

Mindenki csak annyit tesz, amennyit tud, és amennyit akar. Nem lehet többet, és szerencse, hogy nem is kell. Akinek nem elég, bekaphatja.

Nem sütöm le a szemem Nem szegem le a fejem Nem veszed el a helyem, az az ábra (Follow the flow)

Ezt most nem csak magamnak, hanem mindenkinek mondom: ELÉG VAGY!


"Talán hálátlan vagyok, mert mindig olyan emberekhez mérem magam, akik felettem állnak."

Nem így fogalmaznék. A hálátlanságban van valami, hogy nem azt néztem, nekem mim van, és másnak mennyivel több. De az már nagyon nem stimmel, hogy felettem állnak. Én hiszek abban, hogy mind egyelők vagyunk, nincs szuperember, ahogy nincs mínuszember sem. Csak ember van. Senki nem áll felettem, ahogy én sem állok senki felett.


"engem az tesz boldoggá, ha tudok valamit. Ha nem, az meg szomorúvá."

Ezt megértem, de sosem tudhatunk mindent. Amit tudunk, annak örülni kell. Amit meg nem, azt vagy el kell engedni, vagy addig csinálni, amíg nem tudjuk. De a szomorúság részét mindenképp el kell engedni, és amikor nem tudunk valamit, és jönne a depi része, gondoljunk azokra a dolgokra, amiket tudunk. Azok fognak erőt adni. Például én marhára tudok örülni annak, hogy egyáltalán felkeltem ma, és kaptam még egy napot az élettől. 


"Van olyan ismerősöm, akinek a legnagyobb írós félelme, hogy nincs meg a motivációja ahhoz, hogy írjon. Egyszerűen nem halad a művével, pedig van ideje rá, van jó sztorija és tehetsége meg tudása is. Nálam nincs ilyen. Én írok akár húsz oldalt is egy nap. Nálam az a gond, hogy az a húsz oldal kábé kuka. Szóval nem értékelhető, minőségi írás. Belegondoltam, hogy melyikünk van nehezebb helyzetben?"

Na, ebbe én is beleestem. De amúgy itt egy mélyebb dolog húzódik a háttérben a motivációt illetően. Én például azért nem mertem írni, mert úgy éreztem, nem állok rá készen, pedig más szemével lehet, hogy hülyeségnek tűnik. Most már úgy vagyok vele, hogy a nem állok rá készen örökké húzódhat, és idővel "miért nem tettem meg akkor, amikor lehetett volna" lesz belőle. Szóval én eldöntöttem, hogy készen állok. Eljutni idáig nehéz volt, és néha még mindig előjön bennem a kérdés, hogy... Biztos? Nem lenne jobb, ha várnék még?

Ilyenkor annyit mondok:

NEM. CSINÁLJUK.

És ez nagyon jó érzés :D


"túl sok ez nekem, és nem éri meg beadnom pályázatra semmit, ha ennyire magam alatt vagyok az odáig vezető úttól"

Itt most két dolgot keverek. Nekem sosem az volt az álmom, hogy mindenáron pályázhassak. A pályázás egy módja a kiadásnak, de van még házalás, stb. Félelemből ne mondjunk nemet olyanra, amit szeretnénk, de simán lehet, hogy én nem félek, egyszerűen nem akarok pályázni. Ez nem azt jelenti, hogy biztos megfutamodtam vagy nem voltam elég kitartó, hogy beadjak valamit.


"Szeretek mindent kiszámítani és felkészíteni magam rá lelkileg. Mindent megtervezek, amit csak lehet, ha pedig valami nem úgy alakul, ahogy terveztem, akkor újratervezek. Tervezek, tervezek és tervezek. De az életet nem lehet megtervezni."

 Nem lehet mindent megtervezni, és az a jó, hogy nem is kell. 


"El akarom mondani magamról az életem végén, hogy nem csak elsuhantak mellettem a napok, hanem sikerült elérnem a célom vagy sem, de megtettem, amit tudtam."

Ez önmagában szuper, csak azt ne felejtsük el, hogy ne egy hajsza legyen az a "Mindent megtettem". Az élet nem egy nagy feladat, hanem egy lehetőség, hogy olyan dolgokat csináljunk, ami minket érdekel, boldoggá tesz.


"Természetesnek vettem olyan dolgokat, mint az egészség, a lehetőségeim, és csak rohantam és rohantam, hogy még több mindent facsarjak ki magamból megállás nélkül."
Erről beszéltem az előbb.



"Amikor megtudtam, hogy kikerült egy írásom kiadó honlapjára, örültem. Úgy éreztem, van miért meggyógyulnom. Aztán amikor kicsivel később jöttek az elutasítások, sírtam. Nem volt kedvem meggyógyulni egyáltalán. Mert mi értelme, ha nem kellek másoknak?"

Ez nagy megpróbáltatás volt. Az elutasítás sosem jó, és érthető, hogy kivagyunk miatta, de nem a nemek és igenek viszonya határozza meg az értékünket.

"Melyik a jobb?
 
1. Emlékeket gyűjteni, és boldognak lenni akár pályázgatás nélkül, akár blogon írni, akár fióknak, ami jól esik. A lényeg, hogy ne legyen teher a megfelelés.

2. Küzdeni az álmomért, hogy kiadott író legyek, ami nem feltétlenül jár sok boldog emlékkel, de fejlődéssel igen."

Igazából itt az a baj, hogy a küzdés nem szinonimája a szenvedésnek. Tény, hogy fontosabb az első  opció számomra, de a küzdésből is lehetnek jó emlékek. Megismerkedni új bétákkal, írókkal, írós fogásokkal, ez mind szuper dolog. A negatív visszajelzés és a pofon része az, ami itt a visszatartó erő, azt pedig meg kell tanulni kezelni. Ha nem teher a megfelelés, akkor nem lesz küzdelem az út sem.
Az elég vagy nem azt jelenti, hogy tökéletes vagy. Azt jelenti, hogy elég okos vagy, hogy fejlődj. Elég tehetséges vagy, hogy jó dolgokat alkoss. Elég erős, hogy elviseld a mélypontokat. És elég jó vagy ahhoz, hogy szeresd önmagadat.
Read more
By dátum: szeptember 25, 2020 Nincsenek megjegyzések: Edit

2020. augusztus 22., szombat

Chapter 2020

augusztus 22, 2020 0

Kedves Olvasó! Kérlek, csak akkor olvasd el ezt a bejegyzést, ha neked is volt már szar napod. Köszönöm!


Ez az időszak most szar nekem. Gondolom, rájöttetek a korábbi bejegyzésekből is, de ha még nem olvastátok azokat, összefoglaltam a lényeget. Nagyon sok mindentől elestem: egészségtől, lehetőségektől, karrierépítéstől, álmoktól, kurzusoktól, írós táboroktól (mert volt, amit megtartottak, és meg is hívtak rá), boldogságtól... basszus, még egy egyszerű sétától is. De 2020 már csak ilyen. Valószínűleg egy világjárvány és az a sok szörnyűség, ami eddig történt a világban sokakat megviselt. 2020 nem a mi évünk. Hogyan tovább?

Ez a bejegyzés nem arról fog szólni, hogy hogyan lábaltam ki a rossz időszakomból, és hogy lett minden tökéletes. Nem is arról, hogy tovább panaszkodok amiatt, hogy miért nem tökéletes minden. Ez egy rendhagyó bejegyzés nem csak íróknak arról, mit tanultam eddig 2020-ban.

Linkelek pár videót arról, hogy nagyjából mik történtek eddig idén a világban. Én nem általánosságokról fogok beszélni, inkább a saját példámon keresztül próbálok visszakapcsolni ezekre.

Szóval mi van, ha azt mondom, jöhet még rosszabb? Mert jöhet. Nincs megírva sehol, hogy 2020 ezentúl csupa jó dolgot fog tartogatni. Vagy 2021. Vagy ez az évtized... így tovább. Bárkivel bármi megtörténhet. Jöhetnek klassz dolgok, de borzalmasak is. Nekem nagyon sokáig, hosszú hónapokon át szorongást okozott, hogy elfogadjam ezt. Úgy éreztem, kicsúszik a lábam alól a talaj, ha nem tudom irányítani a dolgokat körülöttem. Aztán a talaj SZÓ SZERINT kicsúszott alólam egy csinos kis betegséggel, aminek az okát amúgy még máig nem tudják, de rendesen megkeserítette az életemet. Vagy mégsem? Hazudnék, ha azt mondanám, már teljesen jól vagyok. Még mindig tartok tőle, mi lesz, ha eljön a szeptember, és kezdődik az egyetem. Ha nem tudom addigra helyrehozni magam fizikailag. De már nem szorongok tőle. Mert tudom, hogy ha belegebedek, akkor sem tudok mindent irányítani, és nem is kell. Az életnek nem tudom mondani, hogy ne balra forduljon a kereszteződésben, hanem jobbra. És ez egyfelől ijesztő, másfelől megnyugtató. Minden úgy van, ahogy lennie kell. Ha az élet balra fordult velem, nekem abból kell kihoznom a legtöbbet. Ha nem megy, azt is el kell fogadnom.


Ha ki akar a lábam alól fordulni a talaj, tegye csak. Állok elébe. Nehéz lesz. Nem mondom, hogy nem. Nem lesz tökéletes. De egyszer egy nagyon okos ember azt mondta, hogy lehet egyszerre szenvedni és boldognak lenni. Szóval hiszek neki. Sokáig féltem attól, hogy nem vagyok elég erős. Én világéletemben gyávának tartottam magam. 2020-ban viszont senki nem engedheti meg magának, hogy gyenge legyen. Nekem az a felfogásom, hogy aki aggódik, az kétszer szenved. (Göethe Salmander). 2020 megtanított, ez mennyire igaz. Eddig úgy gondoltam, jobb félni, mint megijedni. De ez hülyeség. Inkább jobb megijedni. Mert az rövid ideig tart, míg a félelem hosszabb, és teljesen felemészt, mielőtt egyáltalán megijedhetnél.
(Ha valaki ezt félreértené, és ezen felbuzdulva letépné a bevásárlóközpont közepén a maszkját mondván, hogy "Én nem félek a vírustól", nem erre gondoltam. Ne keverjük össze a felelőtlenséggel! Nem a félelem miatt hordjuk a maszkot...)

A lényeg, hogy van rendszer a rendszertelenségben. Lehet, hogy elvesztetted a munkádat, valakit, aki nagyon fontos volt neked, esetleg saját magadat. Megesik. (Nem csak 2020-ban.) Talán érintett vagy 2020 specifikus szerencsétlenségeiben.
Nem "helyrekaparni" kell magad. Nem glow up kell sminkkel, hajfestéssel és új ruhákkal. Nem mondom, ezeket is lehet, de ha fejben nem vagy rendben, ezek nem számítanak. Ha helyrekaparod magad testileg, attól még lehetsz szanaszét lelkileg.

Nem, nem is erre a mémre gondoltam:


Ha szarul mennek a dolgaid, tudomásul kell venned, hogy nincs minden rendben. A tagadás semmire nem megoldás, mert kifelé mutatva elmismásolhatod a rossz dolgokat, de az agyad emlékezni fog rá.
Talán kicsit mégis ezt a mémet akarom példának hozni. Mert oké, tudomásul veszed, hogy szarul mennek a dolgok. És most? Jöhet a depresszió? Ha jön is, akkor is szem előtt kell tartani pár dolgot:

  1. A fájdalom sohasem állandó.
  2. Elég erősek vagyunk, hogy legyőzzük a fájdalmat. És le is fogjuk győzni, mert a fájdalom nem kitartó.
  3. Szükségünk van a fájdalomra, mert attól fejlődünk és leszünk még erősebbek.
Minél több fájdalom ér, úgy tűnhet, annál gyengébbek vagyunk. Ez hazugság, csak a fájdalom akarja elhitetni velünk. Igazából a rossz dolgok érési folyamathoz segítenek minket. Még a csillagoknak is szükségük van sötétségre, hogy ragyogni tudjanak.


Pár éve kaptam egy tanácsot, amikor hasonlóképp szarban voltam. Az volt a lényege, hogy emelkedjek felül rajta, és teremtsem meg az életet, ami számomra tökéletes.
Nos, én ezt kicsit félreértettem, mert pontosan ezt tettem. Aki már régebb óta ismer, tudja, hogy az elmúlt években megszállottan rajongtam a pasztell és a habos-babos rózsaszín, hercegnős dolgokért. Még a borítóképem, a szobám, a ruháim, a magamról kifelé mutatott kép és a gondolataim is ekörül forogtak. Hogy én egy tökéletesen kiegyensúlyozott életet teremtek meg magamnak.
Ki is húztam magam rövid időre a lecsóból, és elvoltam ezzel. Basszus, Barbie megirigyelhette volna.
Aztán jött 2020. Barbie pedig nem volt elég erős. A rózsaszín befeketült, és minden, ami eddig tökéletesen megszerkesztett volt, nem segített többé. Már nem tudtam a magam tökéletesen megrendezett életét követni. Barbie-nak mennie kellett. A tökéletesen kitalált boldogságomnak egy rossz fuvallat elég volt, hogy meginogjon.
2020 megváltoztatott. Korábban magamhoz öleltem Barbie-t, mert elhitette velem, hogy hercegnősen jó dolgokkal van tele az élet. Most eljött az ideje, hogy bemutassak Barbie-nak. 
Én mindig nagyon szerettem a negatív szereplőket filmekben, könyvekben, mint az Éjúr, Bellatrix Lestrange, stb. Eddig nem esett le, mit bírtam bennük. Már tudom. Akármilyen sok rossz döntést hoztak, akármennyire is nem értek egyet sok lépésükkel, azt szerettem bennük, hogy a karaktereik olyan jól ki voltak dolgozva, hogy megértettem őket. Sok szarságon mentek keresztül ők is. De volt valami hatalmas erő bennük, ami megfogott. És azért szurkoltam nekik... Nem, nem úgy, hogy győzzék le a jó srácokat. Szerettem volna meglátni a világos oldalukat. Iszonyú erő van ezekben a karakterekben, miért nem használják ki? Talán azért, mert nem találták magukban a fényt. És én sem találtam magamban. Az, amiről azt hittem, az, megrendezett volt és hamis. Délibáb, nem igazi fény. Ahhoz kell a legnagyobb erő, hogy amikor a dolgok elromlanak, először ne kívülről akarjuk megjavítani őket, hanem belülről. Ha nem áll biztos alapokon a ház, a következő vihar ugyanúgy tönkreteszi.


Ezért 2020-ban, eme jeles évben megragadnám az alkalmat, hogy bemutassak Barbie-nak. Nincs szükségem rá, hogy azt mondja, minden tökéletes. Nem idegen számomra a fájdalom, de nem is bánom, ha újra és újra meg kell mártóznom a mocsárban, mert ez segít nőni.
Szóval kedves 2020: hozd csak a rosszat, amikor akarod. Én készen állok. Mert erős vagyok, és megbirkózom vele.

Read more
By dátum: augusztus 22, 2020 Nincsenek megjegyzések: Edit
Címkék:

2020. augusztus 18., kedd

"Mikor múlt el a perc, ami számított?" | Népszerűtlen írós tanácsok

augusztus 18, 2020 0


Aki olvasta már korábbi bejegyzéseimet, tudja, hogy nem szoktam kimondottan írástechnika bejegyzéseket írni, pedig ez a blog az írásról szól, és előszeretettel dobálózok olyan szavakkal, mint premissza, érzelmi ív vagy épp fókuszvesztés. Ennek több oka is van, az első, hogy nem vagyok hivatásos szerkesztő, író, csupán egy kezdő (talán haladó) írópalánta, így nem sok érdemi tanácsot tudok adni. A második, hogy nem szeretek száraz, általános dolgokról beszélni, én érzésekről tudok mesélni, azok meg specifikusak. A harmadik és legfontosabb pedig... hogy úgy gondolom, az írástechnika túlértékelt.

És akkor most következzenek a népszerűtlen írós tanácsaim. :)


Szóval az írástechnika túlértékelt. Most, hogy mindenkinek kellően felszaladt a szemöldöke, hadd magyarázzam meg. Az írástechnika fontos, de nem kizárólagos. Az utóbbi időben rengeteget foglalkoztam írástechnikával, és még tervezek is sokat a jövőben, viszont beleestem abba a csapdába, hogy úgy éreztem, annyira próbálok megfelelni a szabályoknak, hogy közben már nem is arra figyelek, én mit akarok, hanem hogy mit várnak el tőlem, mit kellene írnom. Úgy éreztem, minél több szabályt ismertem meg, úgy vesztettem el fokozatosan önmagam. A tanulásra amúgy is könnyen stresszel rá az ember, nem újdonság, hogy ez az írásnál is előjön egy lelkileg nem stabil személynél. De erről nem önmagában az írástechnika tehet, hanem annak a túlmisztifikálása. Korábban volt egy népszerű gondolat kezdő írós körökben, hogy "az írástechnika nem számít". Kicsit úgy érzem, most átesett a világ a ló túloldalára, hogy már Wattpadon meg más kezdő író művében is olyan hibákat rónak fel az egyébként szintén kezdő olvasók, mint cselekményív (néha alig pár fejezet alapján). Legyünk őszinték: LEGTÖBBEN AZT SEM TUDJÁK, EZ MIT JELENT. Csak így jobban, objektívebben hat a "nem tetszik". Ha az ember tudja, és pontosan látja, hogy mi nem működik az adott írásban, akkor lehet kedvesen, nem rombolóan közölni az írótársakkal. De az írástechnikai szabályokra hivatkozva villogni és másokat porig rombolni nagyon etikátlan és nevetséges.
Ne értsetek félre, az jó, ha fejlődik az olvasóközönség, és minőségibb írást akarnak amatőr platformokon is. DE. Ne felejtsük el, hogy amatőr platformokról beszélünk, és nem halálos bűn nem ismerni az írástechnikát annak, aki csak hobbiból ír, és nem megbocsáthatatlan vétség, ha ezeket a szabályokat nem tartja be valaki. Miért is kellene, ha nincs tétje? Nem mindenki akar kiadott író lenni. És nincs rendben, hogy ezért lenézzünk másokat. Nem lesz rosszabb valaki azért, mert hobbiból, és csak az írás öröme miatt ír.
Tehát igen. Az írástechnika túlértékelt, mert nem mindenkinek van rá szüksége, és tök boldogan lehet írni kész regényeket nélküle is.

Nem vagy vesztes, ha nem végeztél még el ezer kurzust vagy magyar szakot. Nyertes vagy ezek nélkül is, mert a saját utadat járod, mert boldogsággal tölt el, hogy írhatsz. Nem a megfelelés miatt írsz, és ez rendben van. Rendben van "csak" írni.


Ha már itt tartunk, sokszor a kiadóknak írni hülyeség.
Nemrég volt egy elég erős ön-vitám ezzel a témával kapcsolatban. A szemem előtt 2016 óta minden nap ott lebegett a cél, hogy én egy bizonyos kiadóhoz akarok bekerülni. Ez viszont ugye nem egyszerű. És minden kiadónak megvannak az elvárásai. Ez nem gonoszság, ez tény. Ha szétnéztek egy kiadó könyvei között, mindig láttok valamilyen kategorizálást. Vagy korosztály szerint, vagy zsáner vagy BÁRMI szerint. És ha nem látod a saját írásodat egy kategóriában, akkor nagy eséllyel az az írás annak a kiadónak nem kell. Én azért tanultam meg szexet írni, mert az elvárások úgy hozták, hogy KELL. De itt éppenséggel szerencsém volt, mert már egészen megszerettem ezt a témát, és szívesen írok róla. Szóval az elvárások szélesítették a látókörömet. Viszont az évek során, amikor mindenáron szerettem volna beleolvadni az álomkiadó elvárásrendszerébe, valamit elvesztettem. Magamat. Van, akinek viszont így volt jó, mert ötlete nem volt, hogy mit írjon, csak "úgy írt volna valamit". Na, az ilyen megkötések/keretek ilyen esetben tudnak hasznosak lenni. De nekem mindig van ötletem, és tök jól megvagyok velük. Másokkal is beszélgettem erről, és többen így érezték, hogy mintha robotok lennének, és úgy alakítják, addig csavarják az írásaikat, amíg a saját kinézett kiadójuknak végre megfelel. Lehet így, nem mondom, hogy nem. De én inkább passzolom. AMIKOR megírom, amit meg akarok, UTÁNA nézem meg, hova passzolhatna. Nem írok csak azért horrort, mert valaki azt kéri (csak példa). Író vagyok, nem robot, és azt írok, amit akarok.



A harmadik népszerűtlen írós tanácsom, hogy van, amikor pályázatra írni önkínzás. Egy korábbi bejegyzésemben említettem, hogy nem pályázok többé. Ez nem egy hirtelen döntés volt, nagyon is tudatos. Magamat mérgeztem azzal, hogy a pályázatok miatt írtam. És mivel nem tudtam átállítani az agyam, hogy megfordítsam a helyes irányba a dolgot, elengedtem. Illetve évről évre nyomon szoktam követni az írós pályázatokat, ahol a kéziratokat versenyre kelnek egymással. Várjunk csak! A kéziratok nem csak saját magukkal versenyeznek?
Sajnálom, hogy most tudod meg, de nem. Rengeteg minden közrejátszik egy pályázaton pl. mi eladható, mi illik a profilba, hány győztesre van keret az adott kiadónál, hány hasonló írás érkezett be, stb. Főleg novelláknál egyértelmű ez, de regénypályázatoknál is vannak állandó kérdések, amik nem a műhöz magához, hanem a körülményekhez vagy konkurenciákhoz kapcsolódnak. És ettől nem rossz a kiadó, ez az alapos megfontolás teljesen természetes.
Ezeken a pályázatokon pedig általában nem csak egy "igen", "nem" vagy semmilyen visszajelzés érkezik, hanem van shortlist, kikerülő részletek, top10 vagy bármilyen előzménye a végső győztesek kihirdetésének. Ha valaki erre rákerül, akkor örül, ha nem, akkor szomorú, de megkönnyebbült, de mindenképpen érzelmi hullámvasút. Képzeld el, hogy felkerülsz arra a bizonyos listára, és utána ejtenek ki. Akkor mondhatni kaptál egy igent meg egy nemet. Még akkor is megviselő ez, ha nem indul az ember, csak az ismerősei miatt izgul. Nyilván valakit ez motivál, és van a pályázatoknak egy csomó előnye, de ezeket már mások leírták. Én a másik oldallal jöttem. Olyan ez az egész az én szememen át, mint egy verseny, nem pedig egy pályázat. Ha "csak úgy" küldesz írást kiadóknak, akkor nem látod ezt a versenyt, a konkurenciát, csak kapsz egy igent, nemet vagy semmit a végén. Nekem az kevésbé megterhelő lelkileg, nem kattogok hónapokig a pályázat eredménye miatt, és mivel zárt, nincs lehetőségem máshoz hasonlítani magam. Van, aki olyan, mint én, akinek fontosabb a nyugalom, a csendes háttérmunka, a láthatatlanság. Van, akit felpörget és motivál a pályázás. Mások vagyunk. De nem vagyok rosszabb azért, mert én nem pályázok, és ez nem csak egy "majd elmúlik" időszak. Aki ilyen, mint én, nem szereti hallani, hogy "gyáva", amiért nemet mond a pályázásra. Nem megfutamodás ez. Csak nem akarunk olyanba belemenni, ami nem tetszik nekünk.
Nem gyávaság kikerülni a fájdalmasabb utat. Nem kötelező elviselni ezt a stresszt, ha neked stressz. Nem kötelező megtanulni kezelni. Van ezer másik út. És végképp nem gyávaság a boldogságot választani. Erős vagy a felnőtt, önálló élethez és döntésekhez. Élj vele! Vállald be, hogy máshogy döntesz! Viszont fontos, hogy a többi út is csak akkor lesz boldog út, ha nem találsz ott is valami stresszt, és te boldoggá teszed.


Most pedig térjünk rá a bétákra, tesztolvasókra. A következő népszerűtlen tanács, hogy megvan az idő, amikor nincs szükség bétákra.
Köszönöm a bétáimnak, ha továbbra is megnéznek tőlem írásokat ennek ellenére <3
Szóval gyakran a kezdő írók kizárólagosságot szavaznak meg a bétáknak. Akármilyen javítást, hibát mondanak, ész nélkül nekiállnak javítani, mert a tesztolvasónak igaza van. Én is ilyen voltam, hiszen én nálam tapasztaltabb írókat szoktam felkérni, hogy ha akad kedvük meg idejük, nézzék meg valamelyik írásomat. És mivel ők nálam gyakorlottabbak, miért ne higgyek nekik? (például azért, mert mindenki emberből van, és senki se tévedhetetlen...).
Hozzátenném, hogy most nem tartanék ott, ahol, ha nem segítettek volna a bétáim.
Ugyan már akkor is káros volt a gondolkodásom, sokáig észre sem vettem, hogy valami hibázik. Aztán amikor két tapasztalt bétától két egymásnak ellentmondó véleményt kaptam, tanácstalan voltam, hiszen mindkét bétámban maximálisan megbíztam, pedig mondták ők is, hogy ha valamivel nem értek egyet, nehogy javítsam, ez csak az ő meglátásuk. A gond ott kezdődött, hogy a tapasztalatlanságom miatt nem tudtam, kinek higgyek, és jobbra vagy balra javítsak. Mondok egy példát, hogy egyértelmű legyen:

A béta: nem elég a romantika, több szikrát bele
B béta: túl sok az érzelgősség, vegyél vissza

Gondoltam, megesik az ilyen, felkérek más tapasztalt bétákat, hogy tegyenek igazságot. Ez nem jött be, meg is mutatom, miért:

C béta: egyáltalán nem is illeszkedik bele semmilyen romantika
D béta: egyáltalán miért ilyen érzelmeket érez a szereplő?

Itt már az írás létét magát is megkérdőjeleztem. Ezek alapján szerintetek kinek van igaza? Mert nekem azóta se sikerült rájönni. Az lett életem legmegosztóbb novellája. Megkérdeztem írótársaimat, hogy ők ilyen helyzetben mit tennének. Azt mondták, azt írjam, amit én jónak gondolok. Igen ám, de nem voltak gondolataim. Kivéve azt, hogy amit majd a bétáim gondolnak, azt gondolom én is. Ezerfelé pedig nem lehet javítani.
Szóval  azóta már nem tartom mindenhatónak a bétákat, és eljutott az agyamig, amit ők is mondtak, hogy senki sem tévedhetetlen, és nincs egy centivel mérhető jó, ami már mindenkinek meg fog felelni.
Néha az ember érzi, mi a jó, és nem kell, hogy mások mondják meg neki.


Nincs szükséged cselekményvázlatra.
Következő tévhit, hogy mindenkinek kell egy alaposan kidolgozott cselekményvázlat, mielőtt egyáltalán leülne megírni a regényt. Ez kamu. Megmondom, kinek kell cselekményvázlat: annak, aki úgy szeret írni. Ennyi. Ebben nincs semmi különleges Nincs semmilyen mágikus írós rendőrség, ami megakadályozza, hogy írj, ha nincs vázlatod. És az is marhaság, hogy vázlat nélkül 100%, hogy szarul fog sikerülni az írásod. Megosztok egy titkot: VÁZLATTAL EGYÜTT IS LEHET SZAR. Írj úgy, ahogy neked tetszik, és ne nézz le másokat, ha nem írtak cselekményvázlatot írás előtt. Ami még eszembe jutott, hogy van, aki nem azért ír, mert mindenáron jót akar írni. Valaki csak le akarja írni a fejében lévő kusza gondolatokat. Azok pedig csak jönnek, nem kell hozzá vázlat. A spontaneitás lényege, hogy nem lehet megtervezni. Lehet, hogy csak írni akarsz valamit, és majd a későbbi draftokban javítod, ha elcsúszik valami. Lehet, pont azért szeretsz írni, mert téged is érdekel, mi fog történni, nem akarod lelőni a poént. Teljesen oké. Semmi nincs kőbe vésve.

Az utolsó népszerűtlen tanácsom pedig, hogy írhatsz egyszerre másnak és magadnak. Volt egy írós vita arról, hogy mi a helyes. Ha azért írsz, mert te írni akarsz, vagy pedig, hogy másoknak adj valami plusz értéket, amit elvihetnek magukkal. Én is sokáig agyaltam rajta, hogy melyik lenne a helyes út, mert nem akarok rágörcsölni a megfelelésre, de mégis adni akarok valamit másoknak az írásaimmal. Sokáig gondoltam, hogy selejtes és értéktelen vagyok, mert nem tudok eleget tenni az emberiségért, nem írok olyan jól, hogy értékes dolgokat adjak a világnak. Aztán rájöttem, hogy ez nem igaz, mert mindenki annyit tesz, amennyit tud, és nem láthatom más szemével, kinek mennyit adtam, kit mennyire érintett meg egy-egy írásom (kivéve a hozzászólások alapján, amikor ír valaki... ezért írjatok másoknak, ha hatással voltak rátok, sokat számít). Ahhoz, hogy értékes legyen valaki, nem kell mindent tudnia, és a tudás nem minden. Sokan nagyon okosak, mégsem használják ki, hogy tegyenek a világért, és tudás nélkül is lehet tenni. Egy dologhoz kell eleget tudnod: hogy ne törődj azzal, mennyit "kéne" még tudnod. Tartsd magad értékesnek azért, amit teszel! Rendben van, hogy azt írod, amit szeretnél. És rendben van, hogy azt adj, amit adni szeretnél. Mert mindenki csak annyit tud adni, amennyije van.



Read more
By dátum: augusztus 18, 2020 Nincsenek megjegyzések: Edit
Címkék:

2020. augusztus 11., kedd

EZ NEM EGY MÉLYPONT | Ceruzanyomok '20

augusztus 11, 2020 0

Mielőtt elkezdeném ezt a bejegyzést, lenne egy kérdésem hozzád, kedves olvasó. Szerinted mi a legnépesebb hely a Földön?

Megvan a tipp? Oké, lássuk. Én Kínára tippeltem, anyukám Indiára. De mindketten tévedtünk. A Földön a legnépesebb hely nem más, mint a temető.

És akkor most lássuk a mai bejegyzést.

Szóval van az a bizonyos "írnék én, de...". Ne is mondd, tudom, miről beszélsz. Most lehet, képmutatónak tűnök, miután kitettem olyan bejegyzést a blogomra, hogy 4 millió karaktert írtam. És igen. De nem is.

Az utóbbi időben ugyanis nem írtam. Mármint regényt. Inkább novellákat, azokból viszont akad bőven. Régen utáltam novellázni, de mára nagyon megszerettem, különösen az egyperceseket. De úgy voltam vele, hogy regényt majd akkor írok, ha elolvasok ennyi meg ennyi könyvet, írástechnikát, és elvégzem ezt meg azt a kurzust. Mert akkor már majd tudok regényt írni.

Legyünk őszinték, valószínűleg akkor sem írtam volna regényt, ha mindezt az egyébként hasznos dolgot megcsinálom. Miért? Mert ezek kifogások. Másoktól vártam, hogy megadják nekem az engedélyt az írásra. Nem hibáztatom magam emiatt a gondolkodás miatt, hisz a társadalmunk ilyen rendszer alapján épül fel.

Majd akkor tanulhatsz, amit akarsz, ha szerzel érettségit/felvételin átmész/FELMUTATSZ BÁRMIT. És majd ha megtanultad, utána mehetsz dolgozni, és aztán TALÁN, de csak TALÁN élheted az életed.

Az írásra is hasonlóképpen gondoltam. Majd ha tudok, utána csinálhatom. És olvasván a többiek írós blokkjait látom, hogy más is gondolkodik hasonlóan. A megfelelés nyomást gyakorol az emberre, nem csak az írókra. Ezen egyébként nem segít, hogy a legtöbbünk kiadott könyvről álmodik, és szeretne tenni is érte, hogy a kiadható színvonalat elérje, tanulni, fejlődni, versenyezni, pályázni, és stresszelni... Ez ezzel jár.

Biztos?

(Nem.)

Elég sokat meséltem már a betegségemről, nem is nagyon akarom megint előhozni (de épp most hoztam elő haha), viszont úgy érzem, hálás lehetek, amiért most ebben az állapotomban vagyok. Eddig inkább átokként gondoltam a helyzetemre, de most kezdem meglátni a másik oldalát is.

Én a tanulás megszállottja vagyok. Csomó tervem volt őszre. Ilyen kurzusok, olyan tantárgyak. Most pedig a leadások szélén állok, és van olyan kurzus, amit ha most nem csinálok meg, többé nem lesz rá lehetőségem. Emiatt elég rendesen kiakadtam, mert eddig azzal nyugtattam magam, hogy az idő megvár, ha idén nem, majd jövőre, addigra csak jobban leszek tán... Most ennek a tervnek annyi, és egyúttal realizálódott bennem valami.

AZ IDŐ NEM VÁR. SENKI KEDVÉÉRT.

Az idő nem egy rendes buszsofőr, aki megáll, mert látja, hogy valaki fut a busz felé. Nem. Az idő az a paraszt, aki akkor is tovább hajt, amikor csak pár lépés választana el a céltól. Az idő kegyetlen. De éppen ezért az idő értékes.

Nagyon sokáig (egészen tegnapig) rosszul éreztem magam, amiért az írótársaim egészségesek, és tudnának írni, ha akarnának. Mert fizikailag rendben vannak. Éppen ezért nem éreztem magamhoz közel az írós blokkokról szóló bejegyzéseket, mert úgy gondoltam, "ha én is egészséges lennék, én biztos kihasználnám, és írnék". HAAAZUUUGSÁÁÁG. Eliza, azelőtt sem írtál regényt jó ideje, hogy lebetegedtél. Pedig semmi bajod nem volt. Akkor miről beszélünk?

Az a helyzet, hogy az egészség korona az ember fején, amit csak a betegek látnak. (Valaki mondta ezt, de nem tudom már, ki volt)

Nagyon sok ember harcol az életéért, méghozzá elég keményen. Akinek nincs semmi baja, az természetesnek veszi az állapotát. Nem akarok ezzel megbántani senkit, de az ember hamar beleszokik a helyzetbe, amit kap. Amíg egészséges voltam, komplett tíz évet is képes voltam előre tervezni. Valahol a hatodik év körül szerepelt, hogy elkezdek regényt írni. Meg sem fordult a fejemben, hogy valami nem úgy alakul majd.

És ez visszatekintve nevetséges.

Korábban írtam arról, mennyire nem voltam megelégedve magammal, mennyire más akartam lenni. De aztán rájöttem, hogy ez hülyeség. Sajnos saját káromon tanultam. Komplett éveket keserítettem meg  azzal, hogy sosem voltam kibékülve magammal. Most már csak a betegséggel nem vagyok egészen kibékülve, a többi részemet már egészen megkedveltem :D

Tehát nem tudom, meddig tart ez a betegség vagy hogy ha el is múlik, nem jön-e helyette egy másik vagy nem gázol-e el egy autó, amikor átmegyek a zebrán. Ezekre a kérdésekre a választ senki sem tudja, és ez kimondottan megnyugtat engem.

Sehol sincs kőbe vésve, hogy mindenki száz évig fog élni, csak mondom. Nem riogatni akarok senkit, de a vírustól való rettegés és álhírkeltés/düh csak engem igazol.

Az emberek java marhára nincs felkészülve arra, hogy egyszer mindenkinek költöznie kell a világ legnépesebb helyére.

Miért nem?

Nos, valószínűleg a halál ijesztő. Nem tudjuk, mi vár ránk, mert senki nem jött vissza onnan. Jó jön? Vagy rossz? Vagy semmi? Isten? Allah? Űrlények? Nincs válasz.

De nem ez az egyetlen dolog, ami miatt félünk.

Amitől én féltem, az nem a halál. Hanem az elvesztegetett élet. Mindenkinek vannak álmai. Dolgok, amiket szeretne, amiktől úgy érzi, most a helyén van, és azt csinálja, amit szeretne. Én például ha most meghalnék, és megkérdeznék, elégedett vagyok-e az életemmel, azt mondanám, hogy olyan 60%-ban. Mert többet is kihozhattam volna belőle. 100%-ig sosem leszünk elégedettek, mert emberből vagyunk, és hajt minket a vágy, hogy még többet és többet adjunk a világnak, többet és többet tegyünk meg, mert ezt akarjuk. De a 90% mégis jobb, mint a 60. És a 60 még mindig jobb, mint a 30.

Várok erre, várok arra, hogy majd, ha valami lesz, én is csinálok valamit. Ha megtanulok írni, majd azt írok, amit akarok. Ha lesz munkám, boldog leszek. Ha lesz családom, nem leszek magányos. Ha kiadják a könyvem, sikeres leszek. Ha elmegyek minden országba, akkor minden jó lesz.

NEM LESZ JÓ.

Mert ez mind feltételes, és mind célorientált. A célok jók, mert motivációt adnak. De a cél nem minden. És a cél gyakran félelmet hoz.

Az én bakancslistámon ezek a célok voltak:

  • könyvkiadás
  • elmenni Finnországba
  • megtalálni életem szerelmét
  • felnevelni egy gyereket


Ezek szép célok, valóban. De most nézzük csak az írásos vonalat. Ha majd akkor írok regényt, amikor megtanulok írni, akkor soha nem tanulok meg írni, és soha nem lesz kiadott könyvem.

Most tekintsünk el attól, hogy ki beteg és ki nem.

A halál nem az ellenségünk. A halál egy óra, amit igazából mindenki lát, mert ott van előttünk. Mégsem foglalkozik vele senki. Az emberek tabuként gondolnak a halálra, pedig ennél természetesebb dolog nincs a világon.

Ha örökké arra várnék, hogy majd jön valaki, aki megmondja, hogy na most akkor elkezdhetek írni, örökké is várhatnék. Lehet, hogy ez a valaki épp leült kávézni egy barátjával, és késik. Közben pedig az én órám ugyanúgy ketyeg.

Nincs szükségem magyar szakra ahhoz, hogy írjak. Nincs szükségem írókurzusra ahhoz, hogy írjak. És nekem senki nem mondhatja meg, mikor kezdhetek el írni, csak én és a sors.

(attól még ugyanúgy érdekelnek a kurzusok, mert fejlődök általuk, de már nem gondolok rájuk úgy, mint "engedélyre az íráshoz").

Nem lesz jó. Ki nem szarja le? Élvezed írni? Élvezed. A végén úgyis csak ez számít majd.

Nem kell jónak lennie. Nem kell kiválónak lennie. Fejlődni bármikor lehet, de örömödet lelni benne mindig kötelező.

Tegyük fel, hogy holnap meghalsz, és megkérdezik tőled odafent: mihez kezdtél az idővel, amit kaptál?

A választ mindenki tudja magának. Az én válaszom az, hogy az én időmben boldog voltam, mert azt csináltam, ami boldoggá tett.

Szóval köszönöm, de nem akarok várni senkire.

Minden napért hálás vagyok, és minden nap megpróbálom kihozni belőle a legtöbbet a lehetőségeimhez mérten. Most kevesebbet tudok írni, kevesebbet sétálni, olvasni. De most többet teszek, mint akkor, amikor kétszer ennyi időm volt és lehetőségem. Nem feltétlen mennyiségben. De minőségben mindenképp. Mert jobban tudom értékelni, amim van. Mert sokkal inkább ajándéknak fogom fel. Mert új bakancslistám lett.

És mert végre elkezdtem írni a regényt.


Végezetül pedig szeretettel ajánlom ezt a dokumentumfilmet.


A többiek:

Daremo

Wendy

Réka – Tintacseppek

Emília

Sethemba

Read more
By dátum: augusztus 11, 2020 Nincsenek megjegyzések: Edit
Címkék: ,

2020. július 23., csütörtök

"Az éljünk a mának csak holnap lesz" | Levél a fiatalabb önmagamnak (írós verzió)

július 23, 2020 2
címzett: @Eliza
dátum: 2018
tárgy: Már megint elfelejtetted a lényeget, fiam...


Kedves Eliza 2018-ból!
Ez  a bejegyzés most neked szól.

Egy kis háttértörténet, miért is írom ezt, honnan jött az ötlet. A napokban volt időm visszaolvasni a naplómat abból az évből. Akkor is beteg voltál, mint most én. Hasonló tüneteid voltak. De nem ezen akadt meg a tekintetem, hanem a következő mondaton:

"Olyan életet akarok, mint XY-é. Akkor nyugodtan írhatnék"

Ha nem épp a világ egyik legelfoglaltabb bestseller írójának a nevét említetted volna, még talán be is veszem ezt a szöveget. Így viszont bocsika, de esélytelen. Mielőtt rátérnék a nyilvánvalóra, hogy mégis miért akarod te annyira egy másik ember életét, mesélek egy kicsit.

Képzeld, a jövőben meg fogod ismerni ennek az írónak az írós rutinját. És nem olyan lesz, mint amilyennek elképzelted. Nem fogsz úgy áradozni róla, mint gondolnád. Sőt, azt kívánod majd, bár önmagad lehetnél. Mert nem te vagy. A jövőben rá fogsz döbbenni, hogy azok, akiknek az életét szeretted volna, nem olyan tökéletesek, mint gondoltad. A bestseller írók szokásai nem olyan csillogóak, az általad csodált emberek ugyanolyan esendőek, és a hibátlannak látszó tehetségek valójában nagyon is hibáznak. Akiket a nyugalom tengerének gondoltál, szoronganak, akiket kiegyensúlyozottnak, ők csak annak tűnnek. Valójában a jövőben eljön az a pillanat, amikor a keserűség olyannyira az uralma alá hajt, hogy azt fogod mondani, ELÉG. Megírod ezeknek az embereknek (a bestseller írókat kivéve), hogy mit gondoltál róluk, hogy mennyire sok rosszat kívántál nekik a fejedben annak ellenére, hogy ők (a legtöbben) mindig kedvesek voltak hozzád, és segítőkészek. Megírod majd nekik, hogy hülye voltál, hogy le akartad lökni őket a jól megérdemelt helyükről. És beismered, hogy tévedtél.
Sosem szerettél tévedni, már akkor sem, és ez a jövőben sem fog változni. A tévedéstől sebezhetőnek tartod magad, de ezúttal nem tévedsz. Ezek az emberek, akiket egyszerre csodáltál és akartál a helyükre lépni, mind örülnek, hogy megírtad ezt nekik. Ezek az emberek sokszor máshogy látják magukat a saját szemükkel. Néhányan sokkal rosszabbnak, mint amilyenek. Néhányan hasonlóak, mint te. Néhányuk nem tudta, mennyire csodálod őket, és milyen féltékeny vagy rájuk. Néhányuknak többet kellett volna hallaniuk, hogy milyen értékesek. És te megígéred nekik, hogy majd te mondani fogod, és büszke leszel rájuk, nem irigy.

Hogy miért teszed ezt? Mert előtte sírtál. Kétségbeesetten más akartál lenni, de már nem azért, mert "nyugodtan írni" akartál. Sikert akartál. Eredményeket. És... mondjuk ki nyíltan: lelökni másokat a dobogóról, mert ez ezzel jár.

Aztán a betegség közbeszólt, és úgy érezted, még azt is elveszik tőled, amid eddig volt, amit természetesnek vettél. Sokat gondolkodtál. És arra jutottál, hogy nem ezért kezdtél el írni, borítókat tervezni vagy bármi mást. Megtapasztaltad, milyen törékeny az élet, és hirtelen már nem elvenni akartál, hanem adni neki, élvezni azt. Másokra irigykedni pedig nem túl élvezetes.




Arra gondoltál, a világon milyen sok ember él, és nem lehet mindenkiből első. De végül mindenki ugyanoda kerül. És végül a leghíresebbeket is elfelejtik.



Arra gondolsz, mi értelme akkor az életnek? Küzdeni, messzire eljutni, aminek semmi értelme, mert minden feledésbe merül. Mi értelme rohanni? Mindig az az ember voltál, aki keményen dolgozott, és igen, sokszor úgy tűnhet, nem volt értelme. Talán nem is volt. Fene tudja. Akárhányszor más pihenőt tartott, te folytattad. Nagyon sokat írtál, gyakoroltad a képszerkesztést. És most itt ez a kérdés: miért?

Korábban azt válaszoltad volna, hogy azért, mert ezt szereted csinálni függetlenül mások sikerétől.

2020-ban viszont azt mondod, azért, mert előbbre akarsz jutni, és eredményeket akarsz, amiket így érhetsz el. Ha a produktivitásnak reklámarca lenne, esélyes lennél rá... Illetve lettél volna rá.

De most azt mondod, ÁLLJ!

Azt nézted, kit hol és hogyan tudnál megelőzni, mert mindent, amit csináltál, az eredmények miatt csináltad.
És 2020. 07. 23.-adikán délután 17.52 perckor eleged lesz ebből. 

Arra gondolsz, hogy ha egy szimfonikus zenekar minden tagjának az lenne a célja, hogy minél hangosabb legyen, egy kaotikus massza lenne belőle, nem zene. Mindig van, aki hangosabban játszik, vannak halkak, és van, aki szünetet kap, mert szünetet kell kapnia. Ettől lesz szép és élvezhető a darab. Ez a rend.

Valahogy akkor csak így működik a világ is, nem? Népszerű írók, alig olvasott írók, egyslágeres írók, fiókírók. Mindenki követi a kottát. Ez a világ rendje.

Egy elég érdekes hitrendszered alakul ki ebben az évben. Hinni fogsz abban, amit majd egy regényben meg is akarsz írni, hogy mindenki tiszta lappal születik. Nem akar rosszat a másiknak, nem akar egyik baba elvenni a másiktól rossz szándékkal. Csak később válunk ilyenné. De ha ilyenné is válunk, sosem késő visszaváltozni. Írhatsz szerelemből és a sikerért is, amikor oda kerülsz, hogy eljön az életed vége, a szerelem fog számítani. Egy egyetemi barátnőd azt mondja neked 2019-ben, hogy csak a szép emlékek számítanak, és ki kell használnod mindet. Nem hiszel neki. 2020-ban, amikor ott fekszel betegen, és szükséged lenne azokra az emlékekre, már nem kételkedsz.

Végezetül pedig, ha egy tanácsot adhatnék neked, ez lenne az:

Ha mások értékes dolgokat adnak a világnak, ne húzd le, hanem emeld fel őket!


Read more
By dátum: július 23, 2020 2 megjegyzés: Edit
Címkék:

2020. július 2., csütörtök

Úgy írtam, mint Sarah J. Maas

július 02, 2020 0

Az egyik kedvenc írós Youtube csatornámon Kate Cavanaugh indított egy sorozatot, amelyben úgy ír, mint XY írók egy napig, kipróbálja az ő írós rutinjukat. Ez nekem annyira megtetszett, hogy úgy döntöttem, én is teszek vele egy próbát.

És kivel mással is kezdhetném a sort, mint az egyik kedvenc írómmal, aki megszerettette velem az olvasást... (jó, a cím lespoilerezte)... Sarah J. Maas. Nem fordítok le mindent szó szerint, csak a lényeget emelem ki.

Különféle interjúkból tájékozódtam Sarah írós rutinját illetően:


"I think my writing process changes for each book. I’m a fast writer, capable of punching out massive word counts every day, but I still have no average length that it takes to draft a novel"


Szóval Sarah rutinja könyvről könyvre változik, és ő nagyon gyorsan ír (látszik, hiszen jó sok könyve megjelent már).


"I will sit at my desk and work. Whether that work is actually writing, or just daydreaming, or calling up my CPs to chat with them about story ideas, I don’t care — but I still make a point to show up every day."


Vagyis neki van rutinja, leül az asztalához és dolgozik. Nem biztos, hogy ír, lehet, hogy csak fejben gondolkodik a sztoriról vagy ötletel, a lényeg, hogy minden nap haladjon vele valamilyen módon.


"But writing is — and has been — the only thing that I take very, very seriously, and the one thing that I work very, very hard at. (...) I’m a workaholic. I get anxious when I’m not working on stuff."


Az írás az egyetlen dolog, amit nagyon komolyan vesz, és keményen dolgozik. Itt legszívesebben megöleltem volna Sarah-t <3

"wake up, eat the same damn breakfast (glass of fresh-squeezed orange juice, one cup of English Breakfast tea, 3 pieces of turkey bacon washed down with a glass of ice water), and finish my second cup of tea (formerly coffee) at my desk. Then I write, and write, and write."


Felkel, mindig ugyanazt reggelizi: egy pohár narancslevet, 2 pohár teát (épp van itthon english breakfast fajta, szerencsém volt), 3 szelet pulykabacon, jeges víz, akár régebben kávé az asztalánál, aztán csak ír, ír, ír.


Gondolom megteszi a sima bacon is. Meglepődtem, hogy ennyi a reggeli, ez főleg folyadék. Hogy képes valaki az asztalánál ülni, és csak "írni, írni, írni", ha előtte lehúz kábé egy liter innivalót? A bacon mellé írhatott volna egy kis pirítóst vagy rántottát... BÁRMIT.

"I think my default setting is a Pantser. 😉"


Sarah főleg pantserként ír, tehát erre a napra én sem terveztem előre semmit. Lesz, ami lesz. (Illetve néha plotterként is szokott írni, de az nem olyan jelentős.)


"I try to write at least 1k a day"


Minden nap próbál megírni legalább 1k... remélem, ezer karakterre gondol, nem pedig szóra :D Vagy egy karakterre, az könnyen teljesíthető.


"I keep a giant mirror behind my desk so I can watch myself as I act out each scene while writing. It helps me nail the facial expressions/gestures during dialogue"


Szokta nézni magát, miközben eljátssza a jeleneteket. Ez segít neki a gesztusok és a mimika megragadásában.


" I use Word to write everything…"


Sarah sokakkal ellentétben nem a Scrivrener nevű írós programot használja, hanem a Word-öt, aminek örülök, mert én is nagyon megszoktam már ezt.


"whenever I get a revision letter (from my editor, agent, or CPs), I always have to print that out, read through it ON PAPER, then go and hand-write my notes about THEIR edits… "


Amikor visszajelzést kap a kiadótól, kinyomtatja, végigmegy kézzel a szövegen a leírtak alapján, és megjegyzéseket fűz hozzá.


Meg kell mondanom, valahogy nem így képzeltem el Sarah rutinját, de azért megcsináltam. 


Íme a benyomásaim:

Kezdjük ott, hogy nagyon nem volt jó ötlet kicsivel a narancslé után meginni azt a kávét. A gyomrom cseppet kikészült tőle. Viszont nem kellett olyan sokszor vécére járnom, mint azt gondoltam, pedig nekem fél literes poharaim vannak, szóval valószínűleg kicsit túl is teljesítettem Sarah mennyiségét. Az english breakfast tea nekem nem ízlik egyébként. Annyira keserű, én az édes gyümölcsteákhoz szoktam.


A reggeli nem töltött fel, nem volt sok energiám leülni írni pár szelet zsíros bacon után, de azért leültem, mert hát ez a bejegyzés lényege. Nekem sajnos nincs tükör az asztalom (vagy komódom, amit asztalnak használtam) közelében, de a folyosón igen, szóval amikor eljátszottam egy bizonyos jelenetet, kimentem, és próbáltam megfigyelni a mimikámat. Csapnivaló színész lennék. Elég rendesen túljátszottam a szerepem, és úgy éreztem, hogy írás közben is nagyobb a nyomás, hogy leírjam azokat, amiket megpróbáltam előadni. Valahogy könnyebb nekem, ha fejben elképzelem, mintsem kimutatom azt a bizonyos érzést, amiről írni akarok. Már a szerepjáték se az én világom, de itt legalább nem voltak más szereplők.


Nekem ugyan nincs szerkesztőm, sem kiadóm, sem ügynököm, akik visszajelzést küldenének az írásaimról, de bétáim igen, szóval kinyomtattam egy novellát és egy regénykezdést, elővettem a színes filcet, és a meglátások alapján a lapszélre írogattam magamnak. A regényrészletnél egy idő után belefáradtam, és rájöttem, teljesen át kell írni, tök mindegy, milyen kis apróságokat firkantok mellé. Szóval az lett a vége, hogy áthúztam az egészet. A novellával pedig egy idő után nem tudtam mit kezdeni. Értettem, mit írt a béta (direkt információadagolás), viszont amikor ott álltam, hogy bejelöljem papíron azokat a részeket, ahol ezek előfordultak, csak pislogtam, mert magamtól képtelen voltam bejelölni őket. Végül a bétám jelölte be az ilyen részeket, és akkor már a homlokomat csapkodtam, hogy basszus de vak vagyok. Szóval ez a módszer sem nyerte el igazán a tetszésemet. Lehet, hogy Sarah számára a jelölgetések már rutinból jönnek, mert képzett, profi író, és kisujjból megérzi, mi és hol és hogyan. Kezdő íróként viszont engem bevitt a sűrű erdőbe. Ám sokkal kellemesebb volt papíron olvasni, mint gépen.


És az a bizonyos 1k... Áldom az eget, hogy én is gyorsan írok, mint Sarah, tehát nem számított, hogy épp 1000 karakter vagy 1000 szó az ő napi rutinja, mindkettő sikerült. Ami már inkább kiakasztott, hogy asztalnál kellett ülnöm. Én ugyanis mindig ágyban szoktam írni kényelmesen, párnák között. Itt viszont széken ültem, a laptop fölé görnyedtem, és nagyon hamar megfájdult a hátam a rossz testtartástól, a kezem pedig szintén fájt, mert az asztal sarka megnyomta. A lábam elzsibbadt a sok lógatástól. Szóval nem. Továbbra sem szeretek asztalnál írni. Pantserként nem volt gondom azzal, hogy rágörcsöljek a plotra, csak írtam-írtam folyásban. És mivel Sarah azt mondta, ő egész nap dolgozik, én is azt tettem. Basszus 15 ezer karakter. De annyira elfáradtam, hogy rendesen megfájdult a fejem. Viszont marha sokat haladtam egy novellával.


Update később:


Eltelt vagy egy hónap, mióta ezt a rutint megcsináltam, és reagálnék erre a pantser-dologra. Lehet, hogy megírtam 15 ezer karaktert egy nap, viszont amikor friss fejjel, béták segítségével újra visszatértem ehhez a szöveghez, azért voltak vele problémák rendesen. Főleg logikai gondok, a történet végét lecsaptam, hirtelen jött az utolsó jelenet, nem volt megfelelően előkészítve, és a szimbólumokat túl elmagyaráztam, és nem simultak bele eléggé a szövegbe. Nem tudom, hogy rendes plottal (most csak a főbb plot pontok voltak meg) mennyire lehetett volna kiküszöbölni ezeket a hibákat, de úgy vélem, nem sikerült volna jobban akkor sem. Így meg érdekes volt, hogy vajon mit hozok ki ebből a sztoriból. Szóval ez a félig pantser, félig plotter stílus működött nekem.


Érdekes volt Sarah rutinja, írjátok meg kommentben, hogy ki legyen a következő író, akinek a módszereit kipróbálom :)



Források: 
Read more
By dátum: július 02, 2020 Nincsenek megjegyzések: Edit

2020. június 29., hétfő

Az utazás negyedik állomása | Egyetemi kreatív írás kurzus

június 29, 2020 0


Amellett, hogy a szabadidőmben írással foglalkozom, magyartanár-könyvtár szakos nappali tagozatos egyetemista vagyok. Ugyan nem Pesten, hanem egy vidéki egyetemen tanulok, ott is vannak érdekesebbnél érdekesebb kurzusok, mint például a kreatív írás.

Egyetemi gyorstalpaló:

Az egyetemistáknak (tanuljanak bármilyen szakon) meg kell csinálniuk X db kreditet, amiből Y db-nak szabadon választható tárgyból kell lennie. A Neptunban ugyanis (ami az egyetemisták e-naplója) meg vannak jelölve a tantárgyak, hogy mi kötelező és mi nem. A kreatív írás kurzus pedig egy szabadon választható tárgyként szerepelt a mintatantervemben, és rögtön lecsaptam rá. A kurzus egy féléves képzés minden héten, és ingyenes (mivel államilag támogatott képzésben vagyok, nem kell fizetnem az egyetemi oktatásért... eddig). Az órák szerdánként voltak megtartva a könyvtárban, a személyes jelenlét kötelező volt, maximum azt hiszem, 2-3 alkalom az engedélyezett hiányzás. Ez nem csak erre az órára, hanem mindegyikre vonatkozik. Illetve vonatkozott. Mert közben jött a világjárvány, és az egyetemeket bezárták. Ez a kurzus (ahogy az összes többi) online folytatódott, így ez a kreatív írás igazából egy fél-online tárgy volt. Az elvégzéséért 2 kredit járt.
Tizenhatan voltunk összesen a kurzuson, ismerősök, új arcok, a legtöbben viszont magyar szakosok voltak. Az oktatóval pedig már más kurzusokon volt szerencsém találkozni, így őt is ismertem.
Mielőtt elkezdeném a beszámolót, szeretném elmondani, hogy valószínűleg minden egyetemen, ahol tartanak ilyen kurzust, más a tananyag. Egész egyszerűen azért, mert más a csoportok összetétele, és ez a tárgy elég rugalmas ahhoz, hogy megengedjen különféle tematikákat.

A kurzus első fele tehát személyes részvételt igényelt, mutatok pár képet a helyről, hogy ti is lássátok, milyen hangulatos egy egyetemi könyvtárban kreatív írással foglalkozni.



képek forrása:Eszterházy Károly Egyetem Nyelv- és Irodalomtudományi Intézet 

Képzeljetek el egy hatalmas helyiséget, ahol a plafonig érnek a könyvek, és te talán épp ott nyersz ihletet a sajátodhoz. Felbecsülhetetlen élmény. És az is, hogy olyan emberek között vagy, akik szintén írnak, nem csak interneten beszéltek, hanem valódi az interakció. Mondjuk elég késői időpontra tették az órát, én aznap reggel nyolctól folyamatosan bent voltam, és ez az óra ilyen délután ötig tarthatott kábé. Szóval agyilag elég zokni voltam, de így könnyebben ment, hogy elengedjem magam írás közben, mert nem volt erőm sem szorongani.

Az első óra inkább ismerkedés volt. El kellett mondanunk, hogy miket írunk, mit várunk a kurzustól, mivel szeretnénk dolgozni a hónapok alatt. Elég vegyes volt a paletta. Volt köztünk esszéíró, költő, drámaíró, novellista és regényíró is. Ennek fejében nem lehetett egyszerű olyan feladatokat és tananyagot hozni, ami megmozgatja mindenki képzeletét, de basszus sikerült, amin én meglepődtem. Eddig csak olyan írós kurzusokon vettem részt, ahol mindenki hasonló műfajú és zsánerű műveket írt, mint én.
Ebből a szempontból ez a tárgy kimozdított a komfortzónámból. Kellett írnom verset (pontosabban limericket, ami egy nonszensz, csipkelődős hangvételű vers), ráadásul hármat is. Annyit panaszkodtam miatta, mert általános iskola óta nem próbáltam verset írni, és most kötelező volt. Nos, nyertem a limerickekkel egy üveg pálinkát, szóval megérte a rímszótárt és Varró Dani limerickeket olvasgatni napokon át :D Tetszett, hogy versenyeket rendezett az oktató versben és prózában is, és nekünk kellett megszavazni a nyertest. Írtam egypercest, ahol ismét eljátszottam a biztonsági játszmámat, és belső konfliktust írtam.
Ami nagyon érdekes volt, az a megfigyelős feladat. Két képet vetített le az oktató, és meg kellett néznünk rajta minden apróbb vonást, jellegzetességet, és körülhatárolni, hol-mikor-milyen körülmények között-kiről-kivel történik mindaz, ami a képen van. És minél több mindent vettünk észre, annál több minden derült ki, egy komplett élethelyzet, mintha a puzzle darabok a szemem előtt álltak volna össze. Szóval át kellett mennünk nyomozóba, és nagyon tetszett. Aztán kaptunk egy képet, amiről nekünk kellett írni egy egy oldalas szöveget. Nos, amit én csináltam, eléggé eltért a megszokott metódustól. Én kiemeltem az alakokat a képről, és saját környezetbe tettem őket, miközben a sztorira koncentráltam. A többiek inkább a megfigyelésre fókuszáltak, így ők alaposabbak voltak a leírások terén, és amikor felolvasták az írásukat, szinte láttam magam előtt a kivetített képet.
Ehhez a feladathoz kapcsolódott egy házi, hogy meg kellett figyelnünk egy idegent, és egy óráig követni, leírni, hol jár, hogy néz ki, illetve erről írni egy történetet. Nagyon érdekes volt, amit a többiek írtak. A krimi regények megirigyelhetnék, olyan alaposan leírták a tulajdonságait a követett félnek. Igyekszem én is elsajátítani ezt a gondolkodásmódot.
A feladatok két részre voltak osztva: kötelező és szabadon választható részre az online oktatás alatt. A távoktatás egy közös Facebook csoportban zajlott, mint a korábbi kurzusaimnál, és ott kaptuk meg a feladatokat, oda töltöttük fel fájlban a saját megoldásunkat.
Kellett még leírni a 10 kedvenc első mondatunkat irodalmi alkotásokból, és kitalálni, miért működnek azok a nyitások.
Amivel szintén megizzadtam, hogy egy szépirodalmi szöveg tartalmát leírjuk A SZERZŐ STÍLUSÁBAN!!! Én Hermann Hesse egyik írását választottam, és huh... nagyon kemény volt már csak megpróbálni is utánozni azt a stílust.

Érdekes eszmecserék voltak továbbá az írásról, és a kurzus végén egy projektmunkát kellett leadni, arra kaptunk jegyet (csak egyes és ötös volt, aki szorgalmasan teljesített, az megkapta az ötöst, egyes annak járt, aki nem küldött be semmit). A visszajelzések nem voltak olyan részletesek, mint vártam, de annak nagyon örültem, hogy többen véleményeztük a kurzuson egymás írásait.

Összességében ez a tárgy kimozdított a komfortzónámból, és kaptam egy betekintést abba, hogy van élet a már megszokott írásaimon túl is. Segített, hogy merjek új dolgokat kipróbálni, akár játékból is, mert nem harap ám a szélesebb látókör.

Ha egyetemista vagy, írsz, és van lehetőséged jelentkezni egy kreatív írás kurzusra, mindenképp ajánlom.


Read more
By dátum: június 29, 2020 Nincsenek megjegyzések: Edit
Címkék: