Ha az ember szeretne komolyabban foglalkozni az írással, elengedhetetlen, hogy megmutassa másoknak a munkáit. Lehetőleg olyanoknak, akik elég tapasztaltak ahhoz, hogy rámutassanak a kéziratok hibáira, és tanácsokkal szolgáljanak a jövőt illetően. Ha pályázatra vagy bármilyen nívósabb platformra akarjuk beküldeni az írásainkat, fel kell kötni a gatyát, mert ott bizony minőséget várnak el. És én tudom magamról, hogy sokszor nem ugrom meg ezt a szintet, és ha igen, akkor sem magamtól, hanem millió átírás után, rengeteg kukázás árán, és ehhez segítség kell. Amit nem bánok persze, mert jobb lesz általuk a szöveg. Mégis ott motoszkál bennem a tudat, hogy egyedül nem vagyok képes semmire. Nem veszem észre a hibáimat, pedig kiszúrják a szemem. Óvodásnak érzem magam, aki mindig a felnőttek (jelen esetben tapasztalt béták, előolvasók) kezét fogja, és nélkülük nem boldogul. Ezzel nem azt mondom, hogy az igazán tapasztaltaknak nincs szükségük előolvasókra vagy bétákra, csak azt, hogy nem tudok olyat írni, amit ne kéne minimum ötször átírni. Nem csak vesszőhibák vagy rossz szóhasználat. Kőkemény dramaturgiai hibák. Azaz a történet nem működik.

Mi nem működik a műben?

Vannak típushibáim, de alapvetően mostanában a motiváció hiánya, a fókusz elvesztése és a konfliktus hiánya okoz gondot. Újra és újra. Elméletben van fogalmam arról, mit szeretnék, de nem tudom megvalósítani. Néha a sokadik átírás után sem. Mintha elefánt lennék a porcelánboltban, és minden eltörne, amihez csak hozzáérek.

Rettentően tud fájni, amikor egy író megkapja azt, hogy a története nem szól semmiről. Egy vesszőt lehet pótolni. Egy kötőszót be lehet szúrni vagy épp ki lehet törölni. Itt viszont a kézirat összedől, mert nem tartja össze semmi.

Másokkal is megesik. Nem nyafognak, javítják. Néha nekem is sikerül, néha nem. Én a kudarckerülő embertípusba sorolom magam, ami azt jelenti, hogy a sikereimet puszta szerencsének könyvelem el, a kudarcokat viszont kiemelem és állandósítom a fejemben, holott mindenkit értek már kudarcok, és attól még nem lesz senki egy kalap kaki, hogy valami épp nem jött össze. Én mégis sokszor így gondolok magamra. Nem csak az írás, de az élet más területein is. Ez önértékelési zavar.

Az Aranymosás Irodalmi Magazin honlapján volt egy érdekes feladat: írjuk le, mik az erősségeink és a gyengeségeink saját magunk szerint.

Most vetettem egy pillantást ismét a listámra, és átírtam benne 1-2 dolgot. Nagy vonalakban most így néz ki:

Erősségek:
Ötletek

Kihúzva, mert ha a történetemben nincs történet, akkor az minden, csak nem jó ötlet.
Nyelvi szint

Más mondta, de tuti téved.
Meglepő fordulatok

Csak épp nem hitelesek, és tönkreteszik a dramaturgiát.
Világalkotás

Érdekes, csak logikátlan az egész.
Gyengeségek:
Minden más.

Szóval igen. Én ezt gondolom magamról. Ilyenkor általában megkérdezik, hogy miért, amikor semmi okom rá. Nem tudom. Nem vagyok megelégedve azzal, ahogy most írok. És egyébként ez nem önsajnálat akar lenni, mert minden fentebb leírt hibára tudok valós, az írásaimban elkövetett példát mondani. Tehát nem hazugság, hogy ami rossz, az rossz. Én puszta tényekként kezelem ezeket, viszont magamra is veszem őket, és átformálom azzá a kijelentéssé, hogy nem csak az írásaim rosszak, hanem én is, mert én követem el ezeket az írásokban, azaz én vagyok a gondok okozója.

Azt szeretném elmondani, hogy ezzel a bejegyzéssel nem részvétet, együttérzést akarok kelteni másokban. Nem azt akarom, hogy arról próbáljanak meggyőzni, hogy jó vagyok, mert egyszerűen képtelen vagyok ezt elhinni. Szeretném, és vannak jobb pillanataim, amikor tiszta fejjel gondolkodom, de a mélypontok során nem sikerül. Ez egy hullámzó szakasz, és egyszer fent vagyok, egyszer lent. Majd kiugrok a bőrömből, aztán legszívesebben egész nap bőgnék az ágyban. Jó, ezek a legszélsőségesebb példák, aki ismer, tudja, hogy általában kevésbé vagyok labilis. De mindez csak azt bizonyítja számomra, hogy nem csak az írásaim éretlenek, hanem én is szellemileg. 19 éves vagyok jelenleg, és ez a viselkedés részemről szerintem baromi gáz. Egy érett, felelősségteljes felnőtt csinál ilyet vajon? Lassan nem leszek többé "tini", ki kellene már nőnöm a tüskekorszakomat, és magamra szednem egy kis kiegyensúlyozottságot, mert ilyen hozzáállással kábé mindenre alkalmatlan vagyok, úgy érzem. Mint egy hisztis kislány. Ezt a bejegyzést sem akartam megírni, de imádok rendszerezni, és gondoltam rendbe is jöhetnek a dolgok, ha összegzem a problémát. Talán felismerem, hol a rés a pajzson, és helyre tudom ezt hozni. Elég idealizált gondolat, nem? :D Mert mi van, ha nem megy? És valljuk be, egy ilyen problémára nem az lesz a megoldás, ha nyafogok miatta. Kábé semmire sem hiszem, hogy megoldás a nyafogás. Ha valamit meg akarunk oldani, tenni kell érte. És én tennék is, de mit?

Ne gondolj így magadra!

Hogy csináljam?

Szeresd magad!

Azt hogy kell?

Csinálnám én, de ötletem sincs, mi ennek a módja.

Olyat is gyakran hallok vissza, hogy "fiatal vagyok még, ráérek jól írni". Más miért nem ér rá? :D Vannak írós példaképeim, akiknek már 18-19 évesen kiadott könyvük van (hagyományos kiadó által országos terjesztésben). Tehát az ő szintjük nem az én szintem. Szóval nem mentség a kor. Nem bújhatok mögé, hogy azért ilyen trágya az írásaim minősége, mert még fiatal vagyok.

Ha azt mondom magamról, hogy semmit sem érek vagy az írásaim szarok, sokan a szemüket forgatják, és próbálnak meggyőzni, hogy ne legyek ilyen pesszimista. Én viszont úgy érzem, ha mindenféle jót mondanék magamról, akkor hazudnék. Nem vagyok jó. Ennyi, kész, ez tény. Én így fogom fel, holott ez rossz hozzáállás, és próbálok rajta változtatni, de eddig nem nagyon jött össze. Próbálom mondogatni magamnak, hogy egy rossz írás közelebb visz a jó íráshoz, hogy vannak erősségeim, hogy okos vagyok és néha még csinos is, de a fejemben ezek üres szavak.

Okos vagyok.

Igen? És mi van az egyes dolgozatokkal, amiket életed során írtál?

A kis hangot a fejemben nem érdekli, hogy ebben a félévben 4.8-as átlagom lett (azaz kettő db. 4-es, minden más ötös). A kis hang csak a hibákra figyel oda, minden jót eltussol.

Csinos vagyok.

Ráálltál mostanában a mérlegre? Nem? Félsz, hogy összeszakadna alattad, ugye?

(őszintén amúgy picit igen, vagy attól, hogy még kövérebbnek mutat, mint az előző alkalommal, hogy ráálltam)

Vannak erősségeim.

Akkor miért nem írtál semmit a fentebbi listán az erősségekhez?

Egy rossz írás közelebb visz a jó íráshoz.

Ha egy írás örökké rossz, abból sosem lesz jó.

Egyszerű. Nem elég, hogy negatív, kudarckerülő, ráadásul önbizalomhiányos vagyok, állandóan másokhoz hasonlítom magam. MINDENBEN! Látom az utcán a sovány lányokat, akiknek jól állnak azok a ruhák, amelyeket én sosem tudok felvenni, mert csak XS-es méretben kaphatóak, pedig imádom a divatot. Olvasom a könyveket, a jobbnál jobb írásokat, és arra gondolok, én sosem érem el ezt a szintet. Pedig imádok írni. Egyre jobban tudom, mi jó az adott írásokban, mitől működnek, de a dramaturgia nekem jelenleg olyan szinten nem megy, hogy rágörcsölök, és kivétel nélkül mindig elrontom valahol. A sok piros a nyelvi részben pedig... arról már ne is beszéljünk. Nem tartom ködös, misztikus dolognak a dramaturgiát, sőt fokozatosan ráébredek, mit és hogy kellene egy műben megvalósítani ahhoz, hogy működjön. De ez elmélet. Gyakorlatban nem tudom megcsinálni. Tudom (most már), mi az a konfliktus, milyen lehetőségek vannak, hogyan kell jól kiélezni stb. De nem tudom megvalósítani. Ez olyan, mint a Csernobil sorozatban két szereplő. Egyikük fizikus, másikuk nem ért semmi ilyesmihez. A fizikus pár mondatban összefoglalja, mitől működik egy atomerőmű, a társa meg milyen büszke már, hogy most már tudja ezeket. Nem, nem tudja. Csak elméletben. És igen, a megoldás a tanulás és a gyakorlás. Akkor majd tudni fogja. Én is ezt csinálom írás során. Nem azzal van bajom, hogy tanulnom és próbálkoznom kell. Volt olyan dolgozat a suliban, amit ötnél is többször írtam meg, mire végre sikerült jó jegyet kapnom, amíg más örült a kettesnek első alkalommal. Nem azzal van a baj, hogy tenni kell érte. Azzal, hogy úgy érzem, akármennyit teszek, az sosem lesz elég.

Talán hálátlan vagyok, mert mindig olyan emberekhez mérem magam, akik felettem állnak. Vagy okosabbak vagy szebbek vagy kedvesebbek, ilyenek. Nem gondolok arra, hogy van, aki lehet, hogy rám irigy valami miatt. Sőt, tudom, hogy van ilyen személy, és mind a mai napig nem értem, miért. Igen, felsorolta az okokat. És én mindnél úgy véltem, hogy ez csak szerencse. Nem igazán az én érdemem, és majd ki fog derülni, hogy az nem is úgy van... Szóval mentegetem magam. De sokakkal ellentétben én nem akkor, ha valaki negatív dolgokat vág a fejemhez. Én akkor, ha pozitívakat. Elég bizarr, nem? :D Ha bókolnak, azzal sem tudok mit kezdeni. Valahogy így zajlana le a dolog, ha mindent kimondanék, amit gondolok:

bókoló: *Szép vagy.*

én: *Ez irónia akart lenni?*

bókoló: *Nem, komolyan gondolom.*

én: *Túl sokat ittál, azért mondod ezt?*

És így tovább, amíg elege nem lesz, és többé soha nem fog bókolni nekem.

De ilyet nyilván nem illik (meg elég idiótának tűnnék), szóval általában megköszönöm vagy zavarba jövök.

Ezt hívják fejlődésnek. Tudom, hogy folyamatosan fejlődök, de azt is tudom, hogy van egy szint, amit el szeretnék érni, és még nem tartok ott, csomó mindent nem tudok. És engem zavar mindaz, amit nem tudok :D Nem az zavar, hogy mondjuk nincs kiadott könyvem vagy nincs ezer rajongóm. Az zavar, hogy lehetne, ha TUDNÉK hozzá eleget. Mindig idegesített a matek. Azért, mert nem jöttem rá, hogy kell megoldani a példákat. Nem az zavart, hogy rossz jegyet kaptam. Az, hogy nem tudtam, hogyan kaphatnék jobbat. Az írással is így vagyok, de nem hagyom abba, mert nem tudok nem írni. A fent-lent szakasz "fent" állapotában írok. A "lent" szakaszt pedig kiheverem és agyalok. Akkor nem tudok írni, mert nincs meg a megoldás a fejemben, hogyan tudnám javítani az adott szöveget, hogy előre tudjak lépni. Ha valamire rájövök (pl. hogyan tudnék helyrehozni egy fókuszproblémát), akkor az boldogsággal tölt el, és a "lent" átvált "fent" szakasszá. Szóval engem az tesz boldoggá, ha tudok valamit. Ha nem, az meg szomorúvá.

A párhuzamos főcím az, hogy "Avagy mindenki jól ír"... csak én nem. És bizony ez tökéletesen leírja a legnagyobb írós félelmemet. Olvasok egy könyvet jó dramaturgiával, szerethető karakterekkel, tele érzelmekkel, és arra gondolok, hogy én is ilyen jót akarok írni. Aztán rágondolok a saját művemre, és... mintha fejbe vertem volna saját magam. Messze nem az a szint, mint amit kinéztem magamnak. Nem mondom, hogy másoknak könnyű. Nyilván oka van annak, hogy a példaképeim olyan jók, amilyenek. Ők is a saját útjukat járják gyakorlással, folyamatos tanulással, szóval egyáltalán nem könnyű nekik sem. Nem csak ültek ölbe tett kézzel, és vártak a sült galambra, miközben az írásaikkal több ezer ember tetszését nyerték el. Ez nem így működik :D Ha így lenne, a világon csak jó írók lennének. Valljuk be, hogy ez nem így van :D

Ők is voltak kezdők. Én nem a sikerüket szeretném elérni (jó, bevallom, az sem lenne rossz :D), sokkal inkább szeretném, ha én is tudnék annyit, mint ők. Van olyan ismerősöm, akinek a legnagyobb írós félelme, hogy nincs meg a motivációja ahhoz, hogy írjon. Egyszerűen nem halad a művével, pedig van ideje rá, van jó sztorija és tehetsége meg tudása is. Nálam nincs ilyen. Én írok akár húsz oldalt is egy nap. Nálam az a gond, hogy az a húsz oldal kábé kuka. Szóval nem értékelhető, minőségi írás. Belegondoltam, hogy melyikünk van nehezebb helyzetben?

Először egyértelműen saját magamat mondtam volna. Mert ha ez az illető elkezd írni, akkor ott jó dolgok születnek, míg én ugyanott vagyok akkor is, ha írok, és akkor is, ha nem. Azaz sehol.

Aztán belegondoltam. Hogy mertem azt gondolni, hogy neki könnyű? Átéltem valaha is azt, amit ő, hogy így ítélkezek fölötte? Mindenkinek megvan a saját problémája (legtöbb esetben nem csak egy), és ugyanolyan nehéz megküzdeni ezekkel. Nincs könnyebb vagy nehezebb probléma. Neki az nehéz, nekem ez. De még a problémákat is összehasonlítom??? Jó ég, mi van velem...

Viszont állandóan megfordul a fejemben az a bizonyos mi van, ha én nem vagyok elég ehhez. Meg tudnám tanulni, de az agyam képtelen felfogni és elraktározni az információkat az eszköztáramba, hogy utána használni is tudjam a megszerzett tudást. Sosem a képesítésre megyek. Mindig a tudásra. És zavar, ha azt nem érhetem el.

Igen, voltam pszichológusnál többször is. Sosem felejtem el, hogy az egyikük (nem nevesítek) azt mondta, hogy túl sok ez nekem, és nem éri meg beadnom pályázatra semmit, ha ennyire magam alatt vagyok az odáig vezető úttól. DE PONT EZ AZ! Én az odáig vezető utat akarom végigjárni. Nem azonnali eredményt akarok mondjuk egy magánkiadónál vagy házi nyomtatásban. Én a tudást akarom, mert az úgyis hozza magával az eredményt. Mondjak nemet a tudásra, mert az könnyebb? Köszönöm, nem. De azon minden mélypont során elgondolkodom, hogy mi van, ha igazat mond, és tényleg túl sok ez nekem? Hogy az írást nem nekem találták ki, és tök felesleges minden? Ez a jó és a rossz az életben amúgy. Szeretek mindent kiszámítani és felkészíteni magam rá lelkileg. Mindent megtervezek, amit csak lehet, ha pedig valami nem úgy alakul, ahogy terveztem, akkor újratervezek. Tervezek, tervezek és tervezek. De az életet nem lehet megtervezni.

Mindenesetre sosem fogom abbahagyni az írást. Lehet, hogy nem nekem találtak ki egyes dolgokat, de van egy jó tulajdonságom is. Rettentően makacs vagyok. Ha ragaszkodok valamihez, nem engedem el. És az írást illetően nem engedek. Akkor sem, ha sosem leszek benne elég jó. Ha az leszek, akkor szuper. Ha nem, majd csak megbirkózok vele valahogy. El akarom mondani magamról az életem végén, hogy nem csak elsuhantak mellettem a napok, hanem sikerült elérnem a célom vagy sem, de megtettem, amit tudtam.

Nektek is van írós félelmetek?

Beszéljünk róla!

2019 nyarának egy hetét Aggteleken töltöttem, és írtam. Itt az írás része számomra meglepő, mert egész júliusban addig nem írtam semmit, egyedül a tábor alatt. Féltem, hogy a blokk oda is el fog kísérni, és a füzet, amit vittem magammal, nem fog kelleni. Ehhez képest három teljes novellával, két félig megírttal és egy regénykezdéssel tértem haza. Továbbá motiváltabb vagyok az írásra, mint az elmúlt időszakban bármikor.

Hogy történt ez?

Kezdem az elején.

Legnagyobb örömömre nem hánytam a kanyargós úton. (Ki is csinált volna a kocsi tulaja, ha odarókázok neki :D). Pedig elég zöldes színű lehetett az arcom, és végig magam mellett tartottam a táskám, amibe indulás előtt beleraktam pár zacskót vészhelyzet esetére. Szerencsére sem odafelé, sem visszafelé nem kellettek. Ellenben gyönyörű volt a kilátás. Szerelmes lettem a dimbes-dombos vidékbe, a gólyákba, a semmi közepén nyíló színes virágokba. Még a levegő is frissebb volt Aggteleken, mint Egerben. Azt nem mondom, hogy hűvösebb is volt, egyedül talán az éjszakák és a hajnalok, a nappalok ugyanolyan kánikulában végződtek. Ezért különösen örültem, amikor két nap egymás után esős napunk volt. Villámlott, dörgött, zuhogott az eső, és természetesen elillant a meleg is. Igazi írós idő (kivéve a húsz laptoppal felszerelkezett írót, akik reménykedtek, hogy nem ide fog becsapni a villám legközelebb).

Nagyon izgalmas volt. Eleve az, hogy egy tábor, ami íróknak szól. Sosem voltam még ilyenen, de már most tudom, hogy a jövő évire is el akarok menni. (Akkor még nem tudtam a koronáról, oké? :D)

Ami kiverte nálam a cukiság faktort, az a két cica volt, akik nem tudom, honnan kerültek a vendégház közelébe, de állandóan ott lebzseltek körülöttünk. Egy fekete-fehér színű nyávogó kajatolvaj, valamint egy vörös cirmos, aki imádja nyalogatni az ember lábujját.

A többi táborozó hihetetlenül aranyos és kedves és okos és minden volt. Jó stresszelő révén tartottam tőlük egy kicsit, mert a legtöbben már nyomtatásban novellát, esetleg regényt is publikáltak, és az írás terén képzettebbek nálam. Azt hittem, nem fogom megtalálni velük a közös hangot, de nagyot tévedtem. Ők tipikusan azok az emberek, akikkel élmény minden egyes perc. A közös érdeklődés, a nevetgélések, a plotolás összehozott minket, és nagyon hálás vagyok, amiért mindenki ilyen elképesztően rendes volt velem <3

A tábort az Apolló Tintafoltjai csoport szervezte, ez egy éves hagyomány, és megmelengeti a szívemet a gondolat, hogy sikerült részt vennem, becsatlakoznom egy ilyen szuper hagyományba. A nagyszerű szervezés pedig tapsot érdemel, köszönjük!

A barátkozás mellett a legjobb dolog, amit már fentebb is említettem, az írás volt. A kedvenc feladatom a húsz perces írás volt. A lényeg, hogy kaptunk egy feladatot, amit 20 perc alatt meg kellett írni (pl. írj egy romantikus nyitást, amiben egy szörny romantikázik a szerelmével). Itt aztán tényleg nincs idő megállni vagy kitépni az egész oldalt, egyszerűen írni kell. Emiatt születtek elég érdekes mondatszörnyek a füzetemben, de élveztem azt a fluenciát, a lendületet, ami vitt magával írás során. Ezt hiányoltam az elmúlt időszakomból. Mondjuk az én nyitásomban nincs romantika, csak a pillanatot írtam le, amikor a két főszereplőm először találkozik, de a fejemben élénken él a kép a száz... valahányadik oldalról, amikor végre sort kerítenek a romantikára a szerelmeseim. Valahogy sokkal jobban élvezem azt a huzavonát, amíg összejönnek, mint azt megírni, hogy már ott vannak egymás karjaiban.

A másik kedvenc feladatom a dobókockás volt. Ez az ötlet valami zseniális, szerintem jó sokszor meg fogom még csinálni. A lényege, hogy ki kellett dobni dobókockával, hogy ki mit írjon. Én misztikus-romantikust kaptam, ami játszódjon 2100 után (szóval még SF is), YA, valamint a két főszereplő legyen egymás ellen. Szóval én gyönyörűen elkezdtem írni egy karácsonyi disztópiát :DD De a feltételek benne vannak, már csak be kéne fejezni.

Volt közös szövegelemzés is, ahol bevallom, egy biztonsági játszmát futottam le. Volt három befejezett novellám, és mivel nem laptopon írtam, fel kellett olvasnom az egyiket. A legrövidebbet választottam, ami kb. 2 oldal (azóta begépeltem, ott csak 1.5), de főleg nem emiatt esett erre a választásom, hanem azért, mert ezt éreztem a legkevésbé rossznak. Írtam már hasonló egypercest korábban, és gondoltam, talán jobban meg tudtam írni, mint a másik kettő történetet. Ebben az írásban nincs számottevő külső konfliktus, inkább csak belső, egy gyászfeldolgozás folyamata. A másik kettő novellámba tettem külső konfliktust, mármint azt hiszem, hogy tettem, de általában ilyenkor derül ki, hogy tévedtem :D Szóval azokkal lesz még munkám rendesen.

Mindenesetre kaptam egy nagyon jó tanácsot: Mi a legrosszabb dolog, ami a szereplőkkel megtörténhet? Történjen is meg!

A tábor legjobb estéje az utolsó volt. Elképesztően gyorsan telt a hét, és a nyársalás, majd az azt elmosó eső és beszélgetés az ebédlőben annyira hangulatos volt, igazi tábori hangulat, amire egész nyáron vágytam. Úgy érzem, sikerült elengednem magam, és csak megélni a pillanatot.

Én nem vagyok egy társasági író, miután kikaptuk a feladatokat, rendszerint rongyoltam is fel a szobánkba írni. Imádtam bekuckózni az ágyba, hallgatni a zenét, és csak írni. A szoba ablakából nyíló kilátás pedig az erdővel, a dombokkal.... mintha egy mesébe csöppentem volna.

Ezúttal is elnézést kérek a szobatársaimtól, akik talán nem tudtak rendesen aludni miattam az állandó forgolódások, mosdóba járkálások miatt.

És elnézést kérek a szemtelen darázstól is, aki a kajáldáknál állandóan a gyrosomat akarta, és inkább visszamentem a házba, annyira frászt kaptam tőle. Remélem, nem maradt éhen!

Még egyszer köszönöm mindenkinek ezt a csodálatos hetet, sok kedves emberrel ismerkedtem meg,  és motivációval, fejlődni akarással tértem haza.

Húsz év alatt több olyan időszak is volt az életemben, amikor betegeskedtem. Olyankor mindig elgondolkodtam, hogy mennyire természetesnek vettem korábban az egészséget, és mennyire nem becsültem meg, csak akkor, amikor elveszítettem.

És itt most szerintem tök mindegy, ki miben hisz. Legyen az Isten, az UFO-k vagy bármi. Ha úgy adódik, hogy segítségre van szükségem, de kilátástalannak érzem a helyzetem, ezt a bizonyos felsőbb erőt kérem, hogy segítsen. Lehet, hogy nem létezik, de én hiszek benne, hogy igen. És a hit önmagában elég ahhoz, hogy megnyugodjak, és tisztábban lássam a dolgokat. A problémák talán maguktól megoldódnak, talán sosem fognak, talán én oldom meg őket. De megnyugtat a tudat, hogy valaki/valami segítő szándékkal mindig mellettem van, és sosem hagy el. Ha megoldódnak valahogy a gondjaim, megköszönöm a segítséget (akár van valaki, aki segített, akár nem). Itt nem az a lényeg, hogy létezik-e vagy sem. Erről rengeteget lehetne vitatkozni. Szerintem az a lényeg, hogy a lelkünk megnyugodjon a hit által. Ezért nem lehet korlátozni, hogy ki miben higgyen. Mindenki abban hisz, amiben hinni akar, hogy a lelke nyugodtabb legyen általa. Lehet, hogy semmi logika nincs benne, de az életben nem csak logikus, hanem érzelmi döntések is léteznek.

Húsz év alatt rengeteg mindent tanultam. Magyart, angolt, franciát, földrajzot, kémiát, matekot, hastáncot, csellózást, furulyázást, történelmet, balettot, hegedülést, egyszóval nagyon sokféle ismeretre tettem szert. Sok mindennel szenvedtem tanulás közben, mert nem állt rá az agyam. Ilyen volt a matek többek között. Tudtam, hogy abszolút nem vagyok egy reál beállítottságú ember, de érettségiznem kell a tárgyból. Szóval tanultam. Rohadt sokat. Sportot űztem belőle, hogy a matekozással eltelt órákat számoljam. De végül meglett az érettségim. Számomra nem kell nagyobb bizonyíték arra, hogy mindent meg lehet tanulni, ha az ember akarja.

De nézzük meg az írást, hogy egyértelműbb legyen, mire gondolok.

Ez a részlet akkor íródott, amikor még egyáltalán nem tanultam írást:

A következő részlet tavaly ilyenkor íródott, amikor még csak ismerkedtem az írástechnikával:

A gazdámon kezdett elhatalmasodni az öregség. Azelőtt órákon át sétáltatott a közeli erdőben, és addig játszottunk eldobált és visszahozott botokkal, amíg a nap le nem ejtette vörös korongját, és át nem adta helyét az éjszakának. A felesége – amíg élt – gyakran csinált ragut ebédre, és a csontos, szaftos, mócsingos részeket mindig megtartotta nekem. Amikor reggel felkeltek, megdicsértek, amiért olyan hűséges és barátságos kutya vagyok, és csak utána zavartak le az ágyukról. Édes illatú samponnal mosták  a bundámat, és valahonnan szereztek egy különleges csontot is, amibe ha beleharaptam, sípolni kezdett.

Ma reggel viszont az utóbbi hónapokban állandósult kopogó hangra ébredtem. Lerohantam a korhadt falépcsőn, ki az udvarra, ahol a gazdám már megint kalapált. Szobrászként bizonyára azt remélte, hogy valami szépet alkothat a kemény kőből, amit püfölt, de én csak egy merev sziklatömböt láttam.

Ez a részlet pedig idén íródott, két hete:

Az ajtó panaszosan megnyikordul, a szívem a torkomban dobog. Nem vagyok felkészülve

arra, ami odabent vár: a semmire. A bőröndömet a folyosón hagyom, remegő lábbal lépek be

a húgom szobájába. Megcsap az állott levegő nehéz szaga. A bútorokon vastag porréteget

keresek, de nem találok. A könyvespolcon ABC rendben sorakoznak a szerelmesregények,

sehol egy pókháló a falon, a márványpadló is tükörfényes. Lilla ágya bevetve, az íróasztalán

katonás rend. Mindig sejtettem, hogy anya szokott járni ide, de amióta a húgom meghalt,

egyszer sem mertem bejönni, hogy a saját szememmel győződjek meg róla.

– Leti! Tíz perc, és itt a taxi! – szűrődik be anya hangja a szobába.

Tudom, a legfrissebb részlet sem tökéletes, de hasonlítsuk össze az előző kettővel. ;)

4. Ne szégyelld azt, aki vagy!

Ez elég képmutató pont, mert én gyakran szoktam, és nagyon rosszul érzem magam olyankor. Vannak pillanatok viszont, amikor boldog vagyok a bőrömben, és visszatekintve az elmúlt húsz évemre rájöttem, hogy akkor érzem magam a legjobban, amikor nem hasonlítom magam másokhoz, hanem úgy érzem, nekem is van helyem a világban, nem csak másoknak.

5. Mindenkinek van stílusa

Nekem több is. Egyrészt szeretem a rózsaszín, pasztelles színárnyalatokat, a hercegnős, habos-babos dolgokat. Másrészt rajongok a badass fekete-bordó-barna cuccokért, mint bakancsok, fiúknak tervezett hátizsákok stb. És szeretek kísérletezni. A divat, a lakberendezés, vagy igazából bármi, ami a stílusaimhoz tartozik, az boldoggá tesz, mert úgy érzem, én vagyok, és megtaláltam az összhangot az engem körülvevő világgal. Lehet, csak én vagyok ilyen megszállott, de szerintem nagyon jó olyan dolgokkal foglalkozni, amik közel állnak hozzánk, és kialakítani egy olyan környezetet, ami azért olyan, amilyen, mert ránk hasonlít.

6. Minden okkal történik

Ez kicsit hajaz a hites pontra, mert ennek is az az alapja. Ha elhiszem, hogy az életemben a dolgok azért történnek, mert így kell lenniük, nyugodtabb vagyok. Lehet, ez valakit, aki szeret mindent irányítani, kimondottan feszélyez, engem viszont ellazít, hiszen én nagyon sok mindentől félek, többek között attól, hogy kicsúszik a kezemből az élet. Nem csúszhat ki, ha nincs az én kezemben ;) Ezt persze nem úgy értem, hogy minden alól ki kell húzni magunkat, és csak sodródni, mert akkor általában sosem cselekszünk, csak passzívan vegetálunk. Arra gondolok, hogy tegyünk meg mindent, amit meg tudunk. Aztán már felesleges rajta görcsölni, hiszen megtettük, amit lehetett, most már átadhatjuk a gyeplőt.

7. Nevetni jó

Visszagondolva az eddigi éveimre minden boldog emlékemben nevettem. Komolyan, ezt csináljátok meg ti is! Soroljatok fel 10 boldog emléket minimum. Mennyiben nevettetek? Úgy igazán, önfeledten kacagni szerintem az egyik legjobb dolog a világon. Szeretem a különös bizsergést a bensőmben, miközben nevetek. Nem tudom, ez csak úgy jó :D

8. A szerelem a világ legnagyobb rejtélye

9. Egy lánynak sosem lehet elég napszemüvege

10. Sose vegyél gyertyát vagy más illatszert anélkül, hogy megszagolnád, milyen illata van!

Ez kábé olyan alap, mint a "Ne vegyél cipőt vagy ruhát anélkül, hogy felpróbálnád!". Sajnos én a saját hibámból tanultam meg ezt :D

A gyertyákkal amúgy jó vigyázni! Meg úgy minden cuccal, amihez láng kell.

11. Mindig az az évszak a legjobb, ami a mostani után jön

Vagy ez csak én vagyok? :D

Nyáron őszi dolgokat veszek, tavasszal nyáriakat, ősszel már készülök a karácsonyra. Ez csak... ez csak úgy van. Nem tudom, miért, de ez egy létező probléma :D

12. A dolgok akkor lesznek szimbólumok, ha azzá tesszük őket

Ezt éppenséggel az egyik tanáromtól tanultam, és annyira igaz. Nem csak az irodalmi szövegek értelmezésekor, hanem az életben is. Volt például a botrány, amikor Harry Potter könyveket égettek, mert sátánista utalásokat láttak bele vagy valami ilyesmi. És itt most ki is állnék az egyik kedvenc könyvem mellett. Attól, hogy belelátunk dolgokat valamibe, attól még nincsenek ott. Mintha nem néznék az égre többé, mert az egyik felhőben egy paráználkodó párt láttam, holott az csak egy felhő :D És tök jó, hogy beindul az agyunk kreatív része és az asszociáció, de azért ezt lehet, hogy mások nem látják, mert mindenkinek megvan a saját asszociációja. Lehet, hogy valaki egy pár formáját fedezi fel egy felhőben, de valaki más meg lehet, hogy egy hattyút vagy egy szökőkutat, nem tudom :D

Vagy például van egy teáskészletem. Csak egy egyszerű teáskészlet, de számomra a családi béke szimbóluma. Miért? Mert minden karácsonykor együtt teázunk a családdal, és együtt vagyunk, nevetünk, és az egyszerű tárgy ezáltal túlmutat önmagán, mert felruháztam egy többletjelentéssel. Másnak viszont attól még csak egy egyszerű teáskészlet, és ezzel nincs semmi baj.

13. Nyáron a hosszú, lenge nadrág jobb a passzos rövidnadrágnál

Higgyétek el, működik! Nem hittem el addig, amíg ki nem próbáltam. Sokkal kevésbé sülök meg a napon, ha egy lenge nadrág van rajtam, ami hosszú. A rövidebb nadrág (ez most csúnya lesz) nem fogja fel annyira az izzadságot, és passzosabb is, ami számomra kényelmetlenebb, nem kapok benne levegőt. A lenge nadrágnak viszont van egyfajta simogató érzése a lábszáramon. Talán nem néz ki olyan jól, mint egy rövidnadrág, de sokkal kellemesebb érzés viselni.

14. Az élet célja, hogy boldog emlékeket szerezzünk

Nem trófeákat, nem pénzt, még csak nem is öt diplomát. A boldogság olyan dolog, amiért megéri élni, és jó lesz visszaemlékezni rá. Ezt az egyik bétámtól tanultam. "Élvezd az utat" (ezt mondta). És eszembe jutott, hogy eddig erről elfelejtkeztem. Végig azon voltam, hogy elérjek dolgokat, és hajszoljam a... hát nem a sikert, hanem inkább a tudást. Minél több dolgot akartam beszuszakolni az agyamba, és elfelejtettem élvezni, hogy "nahát, ma is megtanultam valamit" vagy épp "nahát, ma is élek". Nem örültem neki, és emiatt nem voltam boldog.

15. Az életem eddigi összes pillanata hozzásegített ahhoz, hogy azzá váljak, aki most vagyok

16. A természet túl szép ahhoz, hogy elpusztuljon

17. Nem lehetsz a világ legjobb embere

18. Tökéletes írás nem létezik

19. Mindig legyen nálad a túlélőcsomagod!

Az egész 2011 őszén kezdődött. Annyira a Harry Potter hatása alatt voltam, hogy eldöntöttem, írni fogok egy fanfictiont a kedvenc szereplőmről (aki természetesen a gonoszok oldalát erősítette xd). Először csak magamnak írtam füzetbe... azaz füzetekbe, mert annyira belemerültem a történetbe, hogy végül 88 fejezet és egy életút megírása lett a végeredmény. A címe A különös harcosnő volt akkor még. Azután 2012 nyarán találtam egy jó kis fanfic oldalt, és elkezdtem felpakolgatni a részeket. Ott már Hős a sötétben volt a címe (jobban hangzott ez a cím :D).

Több mint 1 millió karaktert írtam meg. 2014-ben fejeztem be a sztori írását, és 2016-ban raktam fel asszem az utolsó részt. A bétázás-feltöltés-gépelés eléggé elcsúszott, igen.

A történetet egyébként ITT elolvashatjátok, bár a minősége... nos... az nem túl jó. De akkor teljesen elégedett voltam vele.