A halogatás mumusa | Ceruzanyomok '21

 


Hogy lehet egy olyan lány halogató, aki minden feladatot határidő előtt ad le, és minden vizsgát a leghamarabbi időpontra vesz fel?
KÖNNYEN.
Az utóbbi pár évben rengeteg mindent halogattam. Halogattam a regényírást, a kezdő írós felületekre való publikálást, de már jó úton vagyok afelé, hogy ezt a szokásomat kiheverjem. Rengeteg szenvedés és önreflexió vezetett el idáig, de megérte, és nem cserélném el a világért sem.
Előszeretettel beszélek arról, hogy az írás egy utazás, ez ennek a blognak a mottója is. Ironikus, hogy nagyobb utakat nem mertem bevállalni.
Amikor viszont igen, nem ment minden fényesen. Sok pofon éri az embert akkor is, amikor végre mer igent mondani. Nemrég jelentkeztem egy pályázatra miért ne alapon. Tudom-tudom, azt mondtam, többet nem fogok pályázni. De jött a január, és akartam még adni esélyt neki. Úgy voltam vele, hogy három nagyobb projektemet benevezem pályázatra mint "utolsó esély", és három a magyar igazság. Hát, nem az én igazságom.
Az első máris kudarc. Nem az zavar, hogy nem nyertem, hanem hogy a pályázat szervezetlen volt, a jelentkezők komplett kéziratait feltették az internetre egy Word doksiban, ahol bárki elérheti, és nincs külön hiperhivatkozás az adott kéziratokhoz, vagyis ha el akarod olvasni az adott művet, lehet, hogy 100 másikat végig kell görgetned, és végig a képedbe tolják a szavazást. Komolyan mondom, ha az elmúlt hetekben nem kaptam egy csomó privát üzenetet, hogy szavazzak XY kéziratára akár ismeretlenül is, akkor egyet se. Nagyon rosszul esett, komplett hülyének éreztem magam, és nem csak én, több pályázóval beszéltem, akik hasonlóképp csalódtak. De a poén, hogy nem a pályázatban csalódtunk, hanem magunkban. Hogy lehettünk olyan hülyék, hogy jelentkeztünk? Hogy képzeltünk? Nem vagyunk normálisak! Kész csődtömegek vagyunk!
Ismerek olyat, akinek évek hosszú munkája volt a kéziratában, amit beküldött, és most teljesen elment a kedve az írástól.
Sokáig én is úgy gondoltam magamra, hogy hülye vagyok, amiért a nevemet adtam ehhez, és köszönöm szépen mindannak a kedves barátomnak, akik mondták, hogy NA ÁLLJUNK CSAK MEG!

Láttam egy lehetőséget, próba cseresznye elve alapján jelentkeztem. Reménykedtem. Ha nem küldöm be a kéziratom első 7 oldalát a pályázatra, az életben nem szedem magam össze annyira, hogy végig is írjam. De végigírtam. És rohadtul büszke vagyok magamra a pályázattól függetlenül.

A pályázat csalódás. Így van? Így. De ez NEM a jelentkező hibája. Persze lehet arról beszélni, hogy naiv volt, számítania kellett volna erre. Viszont ha az ember mindig úgy áll hozzá, hogy úgyis szar lesz, az életben nem ír le egy sort sem. Jelentkeztem? Igen. Megbántam? Igen. Az én hibám? Nem. És aki mást mond, az áldozathibáztatásnak minősül, mert hát "minek ment oda". A pályázat annyit közölt, hogy szavazás lesz. Engem nem is a lájkvadászat akasztott ki, azt tudomásul vettem, el is fogadtam a jelentkezésnél. Arról viszont, hogy komplett egész műveket tesznek fel a netre, arról nem volt szó. Én emiatt lettem pipa. Persze én még könnyen megúsztam a pár oldalammal, de nem mindenki volt ilyen szerencsés. Ennek ellenére mégis úgy gondolom, hogy jól tettem, hogy szerencsét próbáltam. Mert legalább nem halogattam tovább az írást.

Sokáig azért nem írtam regényt, mert féltem, hogy megbánom. Ha állandóan a megbánás uralná a gondolatainkat, akkor sosem csinálnánk semmit.

Szóval kedves kezdő/haladó író, aki bármire jelentkeztél, és később megbántad:
NE TEDD!
Ami történt, megtörtént. Tanulj belőle, használd jóra ezt a tapasztalatot, de semmiképp se emészd magad miatta, mert az nem a javadat szolgálja.

Megjegyzés küldése

0 Megjegyzések